bloggerfórum.
„...Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra. Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot. Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között...”
No ez lenne az a szervezet, amelybe érdekemben állna belépni és fizetni a működéshez szükséges tagdíjat. Nincs vége - és ahogy kinéz nem is lesz - a devizaelszámolású hitelezés kapcsán előállt katasztrófának, ami magyar családok százezreit sújtja, elsőként a lakáshitelek, majd az autóhitelek, a társaságok illetve az önkormányzatok devizaalapú hiteleinek elszámolása miatt.
A mindenkori magyar kormányzatnak a magyarságot, a magyar lakosságot kell védeni, nem a külföldi befektetőket. Ami máris folyik - látni kell - az háború, mert már megy a lakosság fosztogatása, a kilakoltatás.
Utcai demonstrációk sokra nem visznek, ugyanis a rendőrséggel simán szétverethetik, miután provokátorokat építenek be. Az ellenállás lehetséges útjának a konkrét pertársaságok, illetve az ezeket összefogó szervezet lehet, amely törvényes alapokon konkrét ügyekben, a devizahitel elszámolású hitelek ügyében védi a tagjait, jogi eszközökkel és egyéb törvényes módon, hogy az elnyomó gépezetet - jogszerűen - ne lehessen bevetni ellene.
Meg kell szerveződni a társadalomnak, különben egyenként leszálámiznak, elnyomorítanak minket. Ez már nem politikai, hanem a túlélésért és a megmaradásért folytatandó küzdelem, ugyanis a politikai pártok közti versengés éppen azt szolgálja, hogy pénzzel pórázon lehessen tartani a politikusokat is és a törvényhozás meghozza azokat a törvényeket is, amelyek nemzet és nép, valamint családellenesek.
Mi a cél?
- Felül kell vizsgálni a devizahitelben elszámolás jogi alapjait és semmissé tenni az ilyen, bizonyítottan oroszlánszerződéseket.
- Helyre kell állítani az eredeti állapotot.
- Az úgynevezett árfolyamkockázatot a lakás és autó hitelszerződéseknél - ahogy a piramisjátékot is - be kell tiltani!
Mi a teendő?
Fel kell elsőként állítani a Devizahitelesek Internetes Névjegyzékét, adatgyűjtéssel (adatlap kitöltése), amely alapján megszervezhetők a pertársaságok és így nyilvánossá válik a kép, melyik bank mennyi devizahitelest nyomorít és milyen összegben. Az Internetes közösségek az internet eléréssel nem rendelkező sorstársakat is felderíthetik.
E pertársaságokból kialakítható az országos érdekvédelmi egyesület, mely már a Facebookon akár mozgósítható, azaz - szükség esetén - demonstrálni is tud. (A demonstrációkra idegeneket odaengedni nem szabad, a provokációk kivédése érdekében.)
Haladéktalanul meg kell kezdeni a pertársaságokkal a perek sorát, melyről az interneten folyamatos tájékoztatást kell adni az érintetteknek és a közvéleménynek.
Ceausescu diktátorságának vége felé hangzott el, hogy Románia akár rendet is tehetne a renitenskedő, kádáriánus Pesten. Ma ismét a magyarokkal van bajuk odaát, s mivel ínséges idők jönnek, Erdély kérdése máris kiveri a biztosítékot Bukarestben. (Különösen Tusványos és Basescu ottani sokatmondó távolmaradása kapcsán.) Ebben a felforrósodott légkörben nem árt emlékeznünk az Erdély elleni román támadás (1916. augusztus 27.) és az 1944-es román átállás időpontjára (1944. augusztus 23.), annál is inkább, mert a magyarországi toleráns történetszemlélet hajlamos a történelmi felelősséget egyformán megosztani a két viszálykodó fél között. Románia Magyarország ellen 1916 és 1919 között viselt háborújának célja Erdély megszerzése és a magyarság megtörése volt, s ez volt 1944–45-ben is: Magyarország mindkétszer védekező fél volt csupán. 1919 végső fejezete ugyancsak e forró, aratás utáni hónapra esik: augusztus 4-én vonult be a román királyi hadsereg Budapestre. Mint Vass Antal írja Emléknapok Erdélyben című könyvében, a románok közeledésének híre már augusztus 1-jén véget vetett a vörösterrornak. (Olyan rossz volt az ellátás, hogy a nagy gyárak munkásainak asszonyai nekimentek a sorban állókat oszlató „fehér virágos” Vörös Őrség tagjainak. Tente baba, tente, majd jön az entente – viccelődtek a proletárforradalomból kiábrándult kupléírók.)
„Az idegenek jöttére – írja Vass – a főváros vezetői városszerte kitűzették a székesfővárosi lobogókat. A piros-kék-sárga trikolort a bevonulók fordított nézetben saját zászlójuknak hitték, s ebből azt következtették, hogy jöttüket örömmel fogadják. Erre a fiaskóra emlékezve változtatták meg utóbb, 1930-ban a székesfőváros zászlóját piros-sárga-zöldre.” (Majd a szocialista időkben ismét jöttek a „román színek”, amelyektől 1990 után, két évtizedes huzavona után tudtunk csak megszabadulni.) Az idegen katonák boldogan fosztogattak: a román királyi hadsereg néhány hónap alatt úgy kirabolta az országot, mint negyed századdal később a Vörös Hadsereg. Tormay Cécile a Bujdosó könyvében meg is jegyzi: „A nagyhatalmak Budapest megszállását az oláhoknak tartogatták, hogy a város a zsákmányuk legyen és ők mégis megmentőnek lássanak.” Augusztus 5-én a fővárosba jött alcsúti birtokáról József főherceg, aki még 1918 őszén homo regiusi, azaz a királyt helyettesítő jogkört kapott, s erre hivatkozva kormányzónak nyilvánította magát, majd két nap múlva kinevezte Friedrich Istvánt – aki a „Fehér Ház” nevű ellenforradalmi szervezet egyik vezetője volt –, hogy alakítson ideiglenes kormányt. A mérnökből és gyártulajdonosból lett politikus és társai még 6-án este minden ellenállás nélkül lemondatták a Kun Béláék helyébe lépett „szakszervezeti kormányt”. A románok Veszprémig és Győrig nyomultak. Az elfoglalt városokban a letartóztatott kommunistákat az „ellenforradalmi” hatóságok szabadon engedték, mivel a megszállók előszeretettel lőtték őket agyon a bolsevizmus elleni küzdelem jegyében. Később a szocialista kor történetírása a „fehérterror” számlájára írta ezeket, vagy hallgatott: kivégzések voltak Vácott, Kisvárdán, Hódmezővásárhelyen, Jászszentandráson és Monoron, Vencsellőt pedig rablás közben felgyújtották. De a megszállók nemcsak a kommunisták, hanem az újraszerveződő polgári közigazgatás ellen is felléptek, s mint Prohászka Ottokár püspök feljegyezte, „…fogdossák a közélet jeleseit, s kenyéren és vízen tartják s priccsen altatják”. Aztán: „Reparálják a (székesfehérvári püspöki) palotát. Istenem, a kis bibliotéka Krisztus szobrát lövőcélnak használták!” A bécsi lapok közben azt írták, hogy a román megszállás leple alatt egy bizonyos Erzherzog Stefan Friedrich alakított kormányt. Nem lehet tudni, viccelődtek-e, vagy ennyire féltek a kormányon lévő szociáldemokraták a Habsburgoktól. Mindenesetre a francia Clemenceau, a békekonferencia „Tigrisnek” is nevezett elnöke jegyzékben követelte Habsburg József főhercegnek mint kormányzónak a távozását. Bár a főherceg visszavonulása után Friedrich maradhatott a hivatalában, a „Tigris” fenntartotta, hogy az egykori mérnök rendőri segítséggel véghezvitt ellenforradalmi puccs útján jutott hatalomra. (Clemenceau állítólag csak egy magyar embert csodált: Gály Lajost, a monte-carlói rulettkirályt.)
Mindenesetre amikor Horthy november 16-án végre bevonul a nemzeti hadsereggel a fővárosba, Friedrich sikerrel adja át neki a stafétabotot. A Tiszántúlt csak 1920. február 24. és március 30. között ürítették ki a román csapatok: rablásaik értéke a Magyar Katolikus Lexikon szerint többéves magyar nemzeti jövedelmet tett ki. Több román hadiárvát is visznek magukkal, köztük a kis Marosánt. 1924 nyaráig 197 035 ember menekült az elcsatolt Erdélyből Magyarországra, többségük értelmiségi és hivatalnok volt. Ők lettek a vagonlakók.
Hirtelen fellépő halálos betegségben elhunyt Czifrák András. 2011-06-06-án Miskolcon a megyei Kórházban. Temetéséről később adunk értesítést.
"Testem por lesz, lent a földben, egy napon, ha elmegyek" Tegnap volt a Napja. "Ám a lelkem Jóbarátok, mindig itt lesz köztetek" Úgy legyen, minden év júliusa második Szombatján és Vasárnapján, mindaddig míg már csak ketten élnek közülünk. Czifrák András:A kör megbonthatatlan Némán álltam ablakomban, Hideg esős reggelen, Napra várva azt kívántam, Barátaim, hogy jöjjetek Tudd a kör megbonthatatlan, És a körben mind egyek vagyunk, Hosszú láncban egy-egy láncszem, Úgy mi mind összetartozunk. Szétszóródva itt a földön, Megyünk mind vélt célok felé, Bánatod van, oszd meg vélünk, Csak így lehet örömünk tiéd. Testem por lesz, lent a földben, Egy napon ha elmegyek, Ám a lelkem Jóbarátok, Mindig itt lesz köztetek
Amikor némely román tévécsatorna műsorán találkozom az intoleráns, vérben forgó szemű búslovagok handabandázó, idétlen, tudatlan, rosszindulatú történelemhamisítástól hemzsegő véleményével a régiósításról, és látom Észak-Erdély térképét vérvörösen ábrázolva, az egér és az elefánt meséje jut eszembe. Illyefalva címere - a koalíciós kormány önmagával sem ért egyet Mitől ez a nagy félelem? Egyesek még mindig nem tudják elfogadni azt a történelmi valóságot, hogy a román uralom 91. éve után is létezik Székelyföld tömbmagyarsága? Riogatnak, funárokat szólaltatnak meg, tízezer éves román nemzetről papolnak. Mivel a történelmi Székelyföld Észak-Erdély területének alig egynegyede, egész Erdélyének is tíz százaléka, és földrajzilag a magyar határtól három-négyszáz kilométerre fekszik, teljesen érthetetlen az a felindulás, égzengés, amely uralja azok lelkét, akik hazafinak és felkentnek érzik magukat arra, hogy a huszonegyedik század elején gyűlölettől elvakultan vagdalkozzanak, beszéljenek minden olyan alkalommal, amikor székely autonómiáról, közösségi jogokról van szó. A honféltők hosszú órákon át, egymás szavába vágva fecsegnek, nagyotmondásban túllicitálják egymást, arcátlanul ostorozzák a székely autonómia gondolatát is. A vörös posztó Micsoda pimaszság az, hogy a székelység vezetői nem akarják elfogadni Székelyföld egyharmada, a tiszta székelylakta Nyárád mente és Marosszék, azaz a mai Maros megye elcsatolását, amelyet - a régiósítás ürügyén - a román államfő szeretne valósággá változtatni. Milyen szemtelenség ez - gondolják a tévében szereplő korifeusok -, amikor e feldarabolással óriásit lehetne előre-lépni az etnikai arányok megbontásának göröngyös útján. Milyen arcátlanság az, hogy e nép ragaszkodik a megmaradását biztosító közigazgatási keretekhez, a három megye különállásához, illetve egy régióba kapcsolásához! Micsoda pimaszság a nagy régiók ellen rúgkapálni! Milyen dolog az, hogy a hétszázezer székely nem akar önként, dalra fakadva betagolódni a román nyelvi közösségbe! Ajaj, ezt ép ésszel is nehéz felfogni, mert ha beolvadnának a nagyromán kultúrába, akkor egyenlőek lehetnének a románokkal! Ennek el nem fogadása a románosításban érdekeltek számára vörös posztó. Érthető, hogy miért kapott a Székelyföld négyszer nagyobb vörös színt az említett térképen! Az önkínzás mesterei felrajzolták az ördögöt a falra, akarám mondani, a térképre! Mert mivel is lehetne jobban riogatni az egyébként jobb sorsra érdemes románságot? Mivel lehet ébreszteni a hazafias lelkeket, szíveket? Mindenáron mozgósítani kell a hazafiakat arra, hogy a székelyek önálló gondolkodásra képtelen egyedeit időben leállítsák, mert azok még arra vetemedhetnek, hogy Románia szívéből, az ősi dákoromán területből egy soha nem létezett, Székelyföldnek nevezett területi autonómiát kanyarítsanak ki! Márpedig az elmúlt kilencven év azt mutatja, ha fel lehetett számolni Erdély magyarságát, egy részét integrálni a románságba, más részét szórvánnyá, kisebbségbe hajtani és előkészíteni őket a nagy beolvadásra, akkor e sikertörténetnek folytatódnia kell! Nem lehet megengedni, hogy a statisztikákban, a román alkotmányban, a hivatalos okmányokban nem létező székelyek, az "úgynevezett" Székelyföld népe önkormányzatot nyerjen. Mindezt akkor, amikor a román politikai elit annyi áldozatot hozott az ország homogén jellegének megteremtéséért! Amikor ennek biztosítására eladták a szászokat, a román hadsereg a dicső marsall parancsára legyilkolta a zsidók százezreit, amikor a moldvai és a havaselvi románok millióit áttelepítették Erdély magyar és német városaiba. Amikor hagymakupolás templomok százai épültek a magyar településeken is. Amikor a háromszázezer főre becsülhető csángómagyarságnak alig húsz százaléka tud magyarul. Mindezt történelmileg tekintve rövid idő alatt! Mivel sikeresen megváltoztak az etnikai arányok, eszményien gyorsan kiépülőben a nagy román álom, az alkotmányban emlegetett homogén nemzetállam, akkor nem szabad megengedni a székelyeknek még Székelyföld nevének a használatát sem, nemhogy Székelyföld megmaradásának közigazgatási keretet biztosítani. Nos, láss csodát, most, a teljes egység és színromán állam megvalósulása küszöbén, annyi kínkeserves küzdelem után - az utolsó órában - arra kell rádöbbenni, hogy azok a nyavalyás székelyek nem férnek a bőrükben, nem válnak köddé, nem tűnnek el, nem takarodnak el e földről! És micsoda dolog, hogy ha már otthon maradnak, nem simulnak be az ősi, a Funar által tízezer évesnek nevezett nyelvi közösségbe! Hallatlan! Pedig az elmúlt két évtizedben alkalmazott elszegényítési taktika mellett Székelyföldről illett volna minden székely fiatalnak önként világgá mennie! Mitől félnek? Nos, ki tudná megmondani, hogy milyen gondolatok suhannak át azok fején, akik a székelyektől féltik a román nemzetet? Érthető a gondolkodásuk, ha egyszer az alkotmány kimondja, hogy a román állam egységes, homogén nemzetállam, akkor nincs apelláta! Honnan veszi a bátorságot két és fél megye székelymagyarsága arra, hogy Székelyföldet emlegessen? Milyen alapon mondja magát székelynek egy nép, amikor a statisztika sem tud a létezéséről? E fránya székelyeknek egyszer és mindenkorra meg kell érteniük, vagy románná válnak, vagy kussolnak, de a törvény szent betűi nem csorbulnak. Ha a Székelyföld nevű régió létezne a románok ősi földjén, akkor a Kovászna, Hargita és Maros megyei Románok Fóruma nem vitte volna törvény elé az illyefalvi címer kérdését. Márpedig oda vitte, ezzel építve az együttélés, a megbékélés szellemét. A brassói táblabíróság nemrég született döntése nyomán 2011. június 29-én a román kormány arra kényszerült, hogy az illyefalvi címer magyarázó szövegéből törölje a Székelyföld megnevezést. A címer magyarázatában szereplő, alig nyolcszáz éves Székelyföld és Barcaság megnevezéseket tehát ki kell cserélni az "ősrégi", a negyvenhárom éves múlttal rendelkező Kovászna és Brassó megye megnevezéssel. A címerátminősítés lényege: Románia a hivatalos okmányokban sem fogadhatja el e régió Székelyföldként való említését. Lehet, hogy sokan vannak, akik még Székelyföld nevétől is félnek, babonásak, és hisznek a szómágiában. Ezek szerint nem szabad az ördögöt a falra festeni, mert megjelenik! Nos, ebben van valami, de akkor érthetetlen a sokat emlegetett, vörös színre festett térkép! A tévében színészkedő politikus urak elfelejtették, hogy Székelyföld még akkor is létezett, amikor még az okmányokban nem szerepelt Havaselve
(1330) és Moldva (1359) neve, mert azokat ugye csak a XIV. század derekán jegyezték le először. Mindezt akkor, amikor a székely ispánt már 1235-ben emlegetik. E politikus urak kierőszakolhatják azt, hogy Székelyföld nevét a román demokrácia nagyobb dicsőségére töröljék a hivatalos okmányokból, törvényszéki döntéseket is hozathatnak, leverhetik a székely megyehatárokra kitett pannókat is, amelyeken e név szerepel, de tudniuk kell, ha a szükség úgy hozza, könnyedén, tucatjával és több nyelven (is) tudjuk sorolni azokat a középkori okleveleket, amelyekben szerepel e vérlázító megnevezés. Íme néhány példa: 1495: in terra Siculia, 1497: in terram Siculorum, 1587: Zekel földen, 1611: Zegelland. Meddig lehet feszíteni a húrt? Ami pedig a székelyek életképtelenségét illeti, ne feledjék el a hőzöngő hazafiak azt se, hogy a székely nép a magyarokhoz való csatlakozás után, Magyarországon belül is területi önkormányzattal bírt! A magyar krónikák szerint a magyarok a székelyeket egyenlő társnemzeti jogokkal ruházták fel, és így nyertek bennük egy olyan megbízható népcsoportot, amely ezer éven át önzetlenül védte Kelet-Magyarország, Erdély határait. Ennek ellenére jól megvoltak magyar gyámkodás nélkül is.
A székelyek 1876-ig saját törvényeikkel, közigazgatási szervezetben élték mindennapijaikat. A XVI. század derekáig pedig minden székely nemes embernek számított, ilyen jogállást az akkori Európában is nagyítóval kellett volna keresni! Ne feledjék el az urak azt sem, hogy a székely nép nem követel politikai elszakadást, önálló államot, bár mint népet e jog megilletné, lévén, hogy nem nemzeti kisebbség, hanem nép. Ha a történelmi Székelyföld őshonos székely népének lehetővé teszik a teljes jogkörű területi önigazgatást Románia keretében, akkor Románia egy becsületes szövetségest fog nyerni! Ha e kérdést megoldják, akkor az tovább nem okoz fejfájást senkinek! De amíg annak becsületes megoldásáról hallani sem akarnak, addig igenis, ez létező góc, olyan, amely mindenki számára káros! Ha ezt még tévés hőzöngésekkel is tetézik, akkor az ott hazafiaskodók nem szolgálják a békés együttélést! Úgy tűnik, e hazafiak számára felfoghatatlan, hogy mennyire rossz érzést kelt egy népet nem létezőnek nevezgetni, amikor az látja a tévéadásokat, hallgatja a pocskondiázást! Érzi az acsarkodás, a fenyegetőzés, az intolerancia mögött a székely nép felszámolásának szándékát, a kollektív jogoktól való megfosztásra törekvést. El lehetne gondolkozni azon is, hogy a XXI. században meddig tűrheti egy nép a jogfosztottság ilyen szintjét, amelyben még szűkebb szülőhazája, a Székely-föld nevét sem használhatja! Mit gondolnak a hangadó szélsőségesek, akik a románságot az intolerancia útján akarják tartani: meddig lehet elvárni a székely néptől, hogy szótlanul tűrje megaláztatását? Mit gondolnak, meddig lehet játszadozni a székely nép megsemmisítését jelentő régiósítási tervekkel, Székelyföld feldarabolásának gondolatával? Meg kell érteniük, ha tetszik, ha nem, Székelyföld létezik és létezni fog!
Az Ismét Vereckénél Rákóczi ballada 4 ősbemutatójával párhuzamosan A Magyar Művészetért közössége nevében Gubcsi Lajos újabb díjakat nyújtott át a Kárpát-medence magyarsága képviselőinek, kulturális, közösségi, a lelkeket megtartó és erősítő tetteikért.
-Így Munkácson Varga Miklós énekes részesült A Magyar Művészetért Díjban a történelmünkkel összefüggő zenei pályafutásáért, az általa énekelt zeneművekért.
-Ugyancsak Munkácson vette át az Árpád fejedelem-díjat a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség nevében Popovics Béla elnök.
-A munkácsi várban nyújtotta át Gubcsi Lajos az általa alapított Ex Libris Díjat a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspökének, Zám Fábián Sándornak.
-Ugyanezt a díjat vette át az ungvári várban a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye és Sárospatakon a II. Rákóczi Ferenc Iskola igazgatónője és diákjai.
-Beregszászon a református egyházkerület főgondnoka, Nagy Béla, és a diakónia részesült Rákóczi-emlékiratban. (Képeinken a munkácsi és a sárospataki díjátadás pillanatai – az ekkor már Rákóczi szerepére készülő Varga Miklós díját ikergyermekei, Vivien és Szabolcs vette át)
Amikor egy régi eredetű és egyre inkább elfajuló jelenséget nevezek így: Bauerék és a magyarok, akkor nem az ávós Bauer apára és nem a család történetére utalok. Emlegették ezt már elégszer, elegen. Kétségtelen azonban, hogy a cím szerkezete már önmagában is szembenállást, de legalábbis erős különbségtételt jelez két fél között, mégpedig a magyarság és egy kisebbségi csoportosulás között. Ám arról sincs szó, hogy a „Bauerék” összefoglaló név alatt a hazai zsidóság egészére célozgatnék, hiszen tudom jól, hogy voltak is, élnek is köztünk jó magyarként zsidó származású, zsidó vallású emberek, akik méltán utasítanának el ilyen sértő általánosítást. Csupán arról van szó, hogy Bauer Tamás internetes elmélkedése a „hősök napja” és Trianon kapcsán nemcsak őt személy szerint jellemzi, hanem egy olyan csoportot, amely befészkelte magát a magyar életbe, és ebből a jól kibélelt fészekből rikoltozza mélységes lenézését és utálatát minden értékkel, érzelemmel szemben, ami magyar, ami a miénk.
Bő száz éve fészkelődnek itt úgy, hogy egyre tágabb teret nyissanak maguknak: ők akarják diktálni, milyennek lássuk magunkat, történelmünket, elődeinket, mit higgyünk, mit ne, mit tekintsünk jónak, mit szépnek. Bauerék szerint a magyarság hősei nem hősök, a magyar tragédiák nem tragédiák, a magyar fájdalom pedig nem fontos, provinciális, egyenesen nevetséges. Ami bajunk van, azt egyébként is csak magunknak köszönhetjük. Ezzel szemben ők nem követtek el bűnöket soha, az ő tragédiájukat mindig kizárólag mások okozták, nekik egyetemes értékű igazságaik és ügyeik vannak, ezért csak az ő történelmük, az ő tragédiáik, az ő fájdalmaik fontosak. Ha mi hazát, nemzetet és jogot védünk, az ostoba, kirekesztő nacionalizmus, ha ők akár Izraelben, akár a diaszpórában támadnak, terjeszkednek mások rovására, az bölcs előrelátás és jogos önvédelem. Ha a magyarság mint államalapító nemzet – általában erőszak nélkül – asszimilált idegen ajkú népcsoportokat, az bűn. Ha Izrael állam fegyverrel űzi el a palesztin lakosságot, hogy elfoglalja a területeit, az nekik istentől való joguk.
Ez a Bauerék logikája. Bauer Tamás az interneten „különvéleményét” hangoztatva tagadja a nemzeti összetartozást úgy is, mint tényt, s úgy is, mint a magyarság természetes igényét. Érvei a tökéletes érzéketlenségét mutatják annak a népnek a sorsa iránt, amelynek a megcsonkított országában él. Úgy tesz, mint aki a legcsekélyebb mértékben sincs tisztában sem a trianoni döntések körülményeivel, sem annak igazságtalanságát és ostobaságát elítélő olasz, francia, angol stb. véleményekkel, de ezek feltehetően nem is érdeklik. Bűnként tálalja, hogy a két világháború között határrevíziós törekvéseink voltak egy gyalázatos döntéssel szemben. Ezzel együtt persze azt is, hogy a németek oldalán beléptünk a háborúba, mintha fogalma sem lenne arról, milyen kényszerhelyzetben volt akkor az ország, éppen Trianon következményeképpen. Egészen odáig megy, hogy a mai kormányzat, élén Orbán Viktorral és vele együtt Tarlós István főpolgármesterrel, ma is lélekben a tengelyhatalmakhoz csatlakozik. „Szembefordulnak az antifasiszta koalícióval” – mondja, mert valóban: mi más lehetne a magyar, mint fasiszta. Ismerjük ezt már Rákosi Mátyás óta. Az sem zavarja, hogy nem létezik sem antifasiszta koalíció, sem tengelyhatalmak nincsenek ma a világban, hanem egészen másfajta hatalmak vannak, felszerelve világbíró bankokkal, atomfegyverekkel, nagyhatású médiumokkal, és azok veszélyeztetik ma a világ békéjét leginkább, akik szeretnek mindenkit lefasisztázni és leantiszemitázni, aki nem közéjük való. Nyilván a kollektív szürkeállomány szólal meg Bauer soraiban, és ez a sajátosan barázdált szürkeállomány hajlamos elhitetni minden tulajdonosával, hogy mindenki más hülye, de legalábbis mindenkiből hülyét lehet csinálni. Azokat különösen ide sorolja, akiknek van kötelességérzetük a hazájuk iránt és vannak megkötő érzelmeik a magyarság tagjaiként. Azokat, akik akkor is a magyar nemzethez tartozónak tekintik magukat, ha erőszakkal kialakított államhatárok választják el őket nemzettársaiktól.
Végezetül Bauer Tamás azt állítja: „a magyar jobboldal semmit sem tanult az elmúlt száz évből”. Ennek persze érdemes lenne alaposabban utánanézni. Ám érdemes lenne annak is, vajon Bauerék – akik minden rendszerben, Rákosi-féle diktatúrában és plurális demokráciában is folyton ugyanazt rikoltozzák a fészekből rendszer-kompatibilis változatban – tanultak-e valamit a saját történetükből, például 1919-ből vagy az ötvenes évekből és 1956-ból. A szerző gondolatmenete alapján azt látjuk, a legfontosabbat nem tanulták meg: hogy a magyarság érdekeihez és érzelmeihez nekik kellene alkalmazkodni akkor is, ha lélekben más égtájon élnek. Persze csak addig, amíg ezt a fészket el nem hagyják melegebb égtájakra szállva.
Megjegyzés: Igen, ők azok akik lekommunistázták a kilencvenes években munkásőröket és lefasisztázták a kétezres években a gárdistákat. Ők azok akik élő pajzsként használják és gerjesztik ellenünk a cigányságot és megbújnak a magyar zsidóságban, élő pajzsként állítva szembe velünk - a torz eszmék síkján, értsd jobboldal baloldal - zsidó származású barátainkat. Ők azok, akik lerasszistáznak minket. Ők azok a magyarul (is) beszélők, akik Németországban németek, Franciaországban franciák és Belgiumban a belgák. Ők a nemzetköziek. Akik az EU-ban és a világ minden táján a rossz hírünket keltik, a "baloldaliaknak" fasisztaként, a "jobboldaliaknak" kommunistaként aposztrofálva minket. Ők azok, akik sosem kerülnek a "transzportba", mert ők olvassák a listát és mindig és mindenhol, minden körülmények között az élre törnek. Az ő nagynénjük él Moszkvában és nagybátyjuk New Yorkban. Ne "zsidózzunk" hát barátaim, hanem nevezzük néven mételyeinket: Bauerék.
Hatalmas bátorsággal az élethez, különös - műfajában és stílusában is - szokatlan Legényregényét tette közkinccsé Dr. Gubcsi Lajos a Magyar Elektronikus Könyvtárban, nyolcadik gyermeke, Lél világra jötte - 2011.06.08. - alkalmával. Itt olvashatjuk.
Menj el, menj szegény magyar, a kétség partjára,
Tekints az ingadozó reménység pólcára,
S te, aki tűztűl, vastúl nem tudsz megborzadni,
Borzadj, mikor a vég-sors hideg jelt fog adni.
Menj, add egy olyan kézbe, szabadságod fékit,
Mely egyszer úgy betöltse a balsors mértékit,
Hogy megérezd, amit még sokan nem éreznek:
A szabadság s a rabság, miben különböznek!
Elég sűrűn járok Erdélybe, és ottani cigó tapasztalataimat szeretném megosztani Veletek..
A csíki területet járom rendszeresen, számos ottani barátom véleménye azonos ebben a kérdésben.
A cigók szisztémája nagyban azonos a magyarországival, viszont az ottani "kezelési módszerek" sokkal ésszerűbbek, és célravezetőbbek mint nálunk. Az eredményt ott is az összetartás hozta meg, -mármint a székelyek összetartása- és következetessége a parazitákkal szemben.Minap történt egy kis csíki faluban, hogy jártunkban-keltünkben többször is belebotlottunk a helyi önkormányzat teherautójába, mely a cigány portákon végig haladva, itt is ott is "letett" egy kupac tüzelőt.
Kérdeztem helyi barátomat, hogy mi ez?
Mire mosolyogva elmondta, hogy tudod...nálunk más a cigányok segélyezése mint nálatok. Itt pl. pénzt egyáltalán nem kapnak, csak ha családi szinten 180 nap munkaviszonyt fel tudnak mutatni. A 180 napot összehordhatják többen egy háztartásból, de ez a minimum követelmény, hogy egyáltalán kaphassanak valamit. Így aztán amikor az idénymunkák elkezdődnek a földeken, a cigók szépen elindulnak napszámba, mint a többi rendes, dolgos emberke, és a cselekvőképességüket kiélik a földeken.
Ott nincs tele a kocsma, léhűtő, segílykéből játékgépező, késelő cigányokkal, hanem a kocsma a falusi kultúra, beszélgetős, társadalmi színhelye ma is, ahogy rendesen volt. A székelyek bölcsessége megmutatkozik abban is, hogy a cigók életmódját nem csak tétlenül szemlélik, hanem annak sajátosságaiból le is vonják a helyes következtetést, és nem engednek teret a szélsőséges, deviáns, agresszív megnyilvánulásoknak.
Például, ha a cigány elköti a székely ember biciklijét a templom elől, akkor a székely ember 3-4 vagy 5-10 -amennyi szükséges-komájával bemegy a cigány portájára. A minimum az, hogy elhozza a biciklijét, de ha szükséges, úgy elverik a cigányokat, mint szódás a lovát. Halmazati büntetésként feljelenti, (5-10 tanúval alátámasztva) és elmegy a "híre", hogy a cigány lopott a székely embertől, aminek következtében a székelyek olyan terrorba részesítik az érintett családját, hogy az eget is nagybőgőnek nézik. Alap, hogy munkát senkitől se kap, ugrik a 180 nap, nulla segély. Ennyi. Lehet cihelődni.
Tetszik a polgármesterek hozzáállása is. Mivel a falu pénzéről és adójáról van szó, nem engedik azt elherdálni. Az említett tüzelő szállítmány is a segélyezés része volt, de barátom szerint akár naponta is kaphatnak valamit a cigók, de szigorúan csak "természetben". Egyik nap kenyér, másik nap cukor-liszt, harmadnap egy zsák pityóka, utána meg beváltható tej, tészta, vagy konzerv jegy. Pénz nuku. Pénz akkor van, ha dolgoznak. Az önkormányzat is ellátja munkával a cigókat, és azok szorgalmasan festik is az iskolát, takarítják az árkokat, gereblyéznek a templom kertben, amiért persze fizetést kapnak, és egy igazolást a kiskönyvbe, hogy aznap dolgoztak. A pénzből kifizetik a villanyszámlájukat, mint más tisztességes ember.
Saját szememmel láttam. hogy a helyi cigók lovakat tartanak, szekerekkel bér fuvaroznak, és használják a kerti pottyantóst. Alapvetően másként néznek ki, mint az itteni züllött fajtársaik. Nem mondom, hogy "tiszta udvar, rendes ház" de legalább nem ér derékig a sz@r a portájukon. Amit még tapasztaltam, hogy a megfelelő bánásmód miatt, sokkal udvariasabbak, például tudnak köszönni, ha bemennek barátom boltjába, és lássatok csodát, nem mernek a boltban lopni!!! Az egész faluban 2-3 élelmiszerbolt van, a kapott jegyeket ezekben lehet beváltani. Kivéve, ha tolvaj az illető. Egyébként lehet sétálni a szomszéd faluba 5-8 kilométert, de ha ott is kitelik a becsület, akkor gáz van. Persze a boltosok is összetartanak. A polgármesterek pedig beérik az adott szóval, hogy a cigó a kajajegyért nem fog mást kapni, csak azt ami rája vagyon írva.
Nagyon tetszik ez a rendszer.
Tetszik mert értelmes.
Tetszik mert igazságos.
Tetszik mert humánus.
Tetszik mert láthatóan eredményes.
Láttam a cigány gyerekeket suliba menet. Hógolyóztak a többiekkel. Láttam cigányt templomba menni. Láttam karácsony előtt, ahogy a tüzelős kocsi karácsonyfát dobott be minden portára. Magyarnak, cigánynak egyaránt.
Ott ezt is megoldották. Tellett rá. Mert nem hagyják, hogy ellopják a köz vagyonát. Látom az összetartás erejét, és látom az egészséges életösztönt, hogyan rendezi okosan, tevékenyen egy közösség az életét. Látnám nálunk is. Példának biztos hogy nem rossz. Ha már mi vagyunk itthon 1-2 ezer éve.
/ A szerző neve ismeretlen. A TARTALOM AZ INTERNETEN KERING/
A nemzeti összetartozás napja az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező, június 4-ére eső nemzeti emléknapMagyarországon, melyet 2010. május 31-én 302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazat mellett iktatott törvénybe az Országgyűlés.[2] Az erről szóló Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről címet viselő törvényjavaslatot[3]Kövér László (Fidesz) és Semjén Zsolt (KDNP) kezdeményezte. Az indítványt támogatta a Fidesz, a KDNP és a Jobbik frakciója, míg az MSZP ellene foglalt állást arra hivatkozva, hogy a javaslat „rontja Magyarország jó szomszédi kapcsolatait és nem szolgálja a határon túli magyarok érdekeit”[4]. Az MSZP-ből 55-en a nem gombot nyomták meg, az LMP-ből 12-en tartózkodtak.
Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
Sólyom László köztársasági elnök 2010. június 3-án aláírta a törvényt, így az 2010. június 4-én hatályba is lépett.[5][6]
Családalapítás és családfenntartás: Hány családod van? kérdi a magyar és a gyermekek számára gondol. Kultúránkban a családalapítás alapfeltétele a házasság. Magában a jogintézmény fogalmában benne van a lakhatás alapjául szolgáló ház, az otthon. A családalapítás feltételének tekintjük tehát az önálló otthont. A családfenntartás további feltétele a megélhetés, a termelő szolgáltató tevékenység. A hazai roma népesség oda jutott, hogy 80 % a munkanélküliség mértéke, tehát a családfenntartás normális feltételei nem tekinthetők biztosítottnak, ugyanis túlnyomó többség hivatalosan segélyekből él. A roma közösségek lakhatása is jelentős mértékben eltér a nem roma környezettől. Felvetődik a kérdés, hogy beszélhetünk-e egyáltalán a romák lakta településen ingatlanpiacról?
A szociológiai kutatások: Jó ideje folynak Magyarországon a roma népesség életmódjára irányuló szociológiai kutatások. E kutatások megállapításai az úgynevezett szegregáció kimutatására, a romák úgynevezett esélyegyenlőségének problémáira irányulnak és megállapításaik a szegregáció felszámolására, az úgynevezett roma integrációra irányulnak. Kvázi ez a romatelepek felszámolásával és a nem roma közösségekbe való betelepítésével járnak. E betelepítések anyagi következményeivel ismereteink szerint nem számolnak. Nincs ismeretünk az úgynevezett roma integrációval járó migráció hatásvizsgálatáról.
Lakossági ellenállás a romák betelepülésével szemben: A nem roma lakosság ellenkezését, ellenállását a romák nem romák lakta településekre, utcákba egyszerűen rasszizmusnak bélyegzik nemzetközi körök, hazai képviselőik útján., holott általános gyakorlati tapasztalat az, hogy azokon a településeken, avagy településrészeken, amelyek elcigányosodnak eladhatatlanná válnak a lakóingatlanok. Erre pedig kutatói körök reakciója az „előítéletesség” címkéje. Nyilván ez abból a körülményből fakad, hogy maguk a romák a segélyekből nem képesek lakáshitelek felvételére, a nem roma lakosság pedig – valamilyen okból – nem igyekezik a romák közé települni. A rasszizmus és az előítéletesség fogalmai tapasztalataink szerint nem elegendők a jelenségek feltárására, kezelésére. Mert például a károkozás az előítéletesség fogalmával nem azonosítható. Bizton állathatjuk azt, hogy Magyarországon a roma migráció, tehát a roma telepek felszámolását követő nem romák lakta környezetbe való roma betelepítések vagyoni károk bekövetkeztével járnak. Ezek a károk pedig nem írhatók szimplán a rasszizmus és az előítéletek számlájára.
A roma népesség elhelyezkedése, lokációja Magyarországon: Sajátos helyzetben vagyunk az ilyen jellegű problémák feltárásában, ugyanis jelenlegi jogrendünk szerint az etnikai hovatartozás szerinti felmérés akadályokba ütközik. Ebből fakadóan a statisztikai kimutatásokhoz szükséges adatgyűjtés igen gyenge lábakon ál. Súlyosbítja a dolgot még az is, magának az etnikumhoz való tartozásnak a kritériumait is úgynevezett tudományos körökből támadják. Bármiféle származás illetve vallási hovatartozás szerinti adatgyűjtést démonizálják, tabusítják. Így a romák lélekszámáról csak hozzávetőleges becslésekkel rendelkezünk. „A magyarországi cigányság létszámát jelenleg (2008.) általában 600 000-800 000 főre becsülik. Ez a lakosság 6-8%-a, arányaiban akkora, mint például a romániai magyarságé. A magyarországi cigányság létszámában és arányában Európa egyik legjelentősebb nemzeti (etnikai) kisebbsége.”
A roma népesség Magyarországon
Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarorsz%C3%A1gi_rom%C3%A1k
Az a körülmény, hogy a magyarországi romák lélekszám aránya a nem roma népességhez akkora, mint a romániai magyarság aránya Románia népességéhez közel azonos, és mi magyarok harcosan kiállunk a magyar közösség autonómiája mellett, óhatatlanul felveti hazánkban is a roma autonómia kérdését. Ha a magyar autonómia Romániában nem ördögtől való, úgy a Magyarországi roma autonómia sem ördögtől való.
A jelenlegi „elfogadott” definíció szerint roma az, aki annak vallja magát (nyilván ez a roma közösségből nézve kerül meghatározásra) míg a nem roma közösségből nézve – jobb híján - roma az, aki annak látszik (nyilván ez a rasszjegyek alapján lehetséges). Ezekből a körülményekből ered az, hogy a Magyarországi roma népesség lélekszáma a becslések szerint tág határok között mozog. Így bizony elég nehéz lesz az úgynevezett „romaintegráció” ha egyáltalán létezik az ilyen.
„A háború utáni letelepítések, illetve a rendszerváltás utáni komoly etnikai ellentétek miatt kialakult cigánytelepek még mindig meghatározóak a cigány lakosság lakóhelyeként. Ezeken a településrészeken az infrastruktúra hiányos, folyóvíz se mindig van, csatornázás szinte egyáltalán nem jellemző, a szemétszállítás is akadozik. Országos viszonylatban a cigány lakások kétharmada fekszik telepen és egyharmada nem telepen. A magas arány alól kivételt képez Budapest, ahol a cigány lakosság mindössze 30%-a él telepen. A nem telepen élő cigányság egy részének az életkörülménye semmilyen mértékben nem különbözik a nem cigányokétól, míg a telepek lakossága nyomorúságos körülmények között él. Ez a tagozódás mind a magyar, mind a roma anyanyelvűeknél megfigyelhető.”
Miért kell a romatelepeket felszámolni? Miért kell a roma népességet a romák és a nem romák akarata ellenére nem roma közösségekbe telepíteni?
Többünk számára teljesen érthetetlenek ezek a törekvések, amelyek Európában 400 éve nem vezettek eredményre. Köztudott hogy a nem roma népesség – nem alaptalanul – idegenkedik a roma közösségek jelenlététől, egyben az is közismert, hogy a roma közösségekben hagyományosan milyen erős az egymáshoz tartozás érzése, az együttélés igénye. Kiváló példa ez utóbbira, hogy a hajléktalanok között szinte nem is észlelni romákat.
A roma közösségek betelepítésével bekövetkező vagyoni károkozás: A roma közösségek nem roma közösségekbe telepítése közismerten vagyoni károkkal is jár, melynek szabatos bizonyítása – éppen a statisztikai kimutatásokhoz hiányzó etnikai nyilvántartások hiánya miatt – nehézségekbe ütközik.
Az úgynevezett Fészekrakó program kapcsán megismert következmények, kiemelten Miskolc Avas lakótelepen lezajló változások – romák tömeges betelepülése - viszont jól vizsgálhatónak és igen tanulságosnak ígérkezik.
Az szép szabadságra, magyarság javára
törekedő jó urunk,
Úri dicsőségből, mint Krisztus mennyekből,
alászállott gyámolunk,
Szolgai ruhában, katona formában,
hallgasd meg, azmit írunk!
Azkinek örvendünk, most annak éneklünk,
vitézlő öltözetben,
Sisakban, fegyverben, lovakon, nyergekben,
sátor alatt mezőkben,
Jóllehet sok kárban, de azért vígságban,
magyarok örömében.
Ha nyelvem száz volna, hogyha szóm víz volna,
ha mint Körös, úgy folyna,
Szívemnek titkait, magyarok örömit
megírnám bölcs formára,
Jaj, szegény magyarok, immár vígadnotok
egyszer ideje volna.
Sok ideje immár, hogy szívünk várton vár
isteni segitséget.
Elfordult volt tűlünk, mert nagy sok volt bűnünk,
szivünk azért rettegett.
Lám, nem haragszik volt, csak mint atya sújt volt,
s immár megkegyelmezett.
Dobunkat perdítvén, trombitát zendítvén,
Jézust, Jézust kiáltsunk!
Gyakran könyörögjünk, vitéz módon éljünk,
országvesztőket rontsunk,
Szegény, szép hazánkért, magyar koronánkért
ideje vagdalkoznunk.
Mit tehet az eső, hó, víz, szél és fölhő,
hol vadnak most az Múzsák?
Tavaszi szép tánccal, örvendező szóval
nem zengenek az Nimfák,
Lám, táborban vadnak, lám, egy szívvel laknak
az jó hajdú katonák.
Oh, szegény katonák, szeret már az ország,
semmit ne bánkódjatok,
Igyünk igaz vagyon, Istenünk jó vagyon,
meg nem csalatkozhattok,
Szeme fényét szúrják, haragját már lássák,
hogy lesz diadalmotok.
Az eklézsiáért, igaz tudományért
ű maga föláll talpra,
Mikor zászlótokkal, dobbal, trombitákkal
mentek az kemény harcra,
Adván bátorságot, nálatok az kardot
forgatja csak ű maga.
Ha jövendőt tudunk, ha igazat szólunk,
ott leszen az újulás,
Szomszédságszegőktűl, országunk vesztőktűl
magyari szabadulás,
Az mennyei Úr is, így akarja ű is,
hogy legyen az megváltás.
Nyomorúságinkat, szánta nyavalyánkat,
gyalázatos voltunkat,
Engedelem alatt, hűség szűne alatt
hogy látta rabságinkat,
Kegyetlen urunknak, vérszopó hóhérnak
keze alatt kínunkat.
Sokszor óhajtottunk, kesergettünk, sírtunk
ez méltatlan dolgokon:
Mi oka, Úristen? Lelkünk mely bűntelen,
s mely kemény szívek vagyon,
Híveknek kiáltnak, másfelől pusztítnak,
vágnak, ölnek szabadon.
Az magyar koronát, világ kívánságát
lábok alá tapodják,
Selyimet magunknak, Dass dich Gotts-ot mondnak,
személyünket utálják,
Sem hűségünk nem kell, barátságunk sem kell,
halálunkat kívánják.
Mostoha Rudolphus, sátán miatt vagy bús,
de megvér az Jehova,
Az híveket űzöd, az Krisztust üldözöd,
de horgot vet orrodba,
Szegény keresztyének, meg ne rettenjetek
az Isten causájában.
Magamegalázott, szíve szomorodott,
te keresztyén Gedeon,
Hogy szemünk ily vak volt, hogy nyakunk kemény volt,
ne haragudjál azon,
Fejünk megalázva, de hűséggel rakva
már te kezedben vagyon.
Tudjuk, nem vétkeztél, minket keserültél,
halálodat nem szánván,
Úri dicsőségből, gazdag fényességből
egy ideig leszállván.
Háláadók leszünk, nagyobbra emelünk
koronánkat meghozván.
De mi mit emelünk? Magunkkal sem bírunk,
fölemelt az Jehova,
Tegyen örökössé, hosszú életűvé
ország vidámságára,
Örvendező orcánk, sokáig szép hazánk
nézhessen királyára.
Nem kell irígykedni, farkasszemmel nézni
senkinek ez dologra,
Bihar vármegyéből, hogy te ez kis helyből
származtál oltalmunkra,
Krisztus is jászolból és kis Názáretből
jütt világ váltságára.
Így szokott ez lenni, ezt szokta mívelni
az mennyeknek szent Ura,
Az kisded szíveket, vezérelvén őket,
viszi derék dologra,
Mózes és Áron, Józsue, Gedeon
példája ezt mutatja.
Hogyha hallgathatunk, hogyha nem gondolunk
nemzetünk ínségével,
Búva kinek leszen, kinek ártasz igen
méltóságos tiszteddel,
Az Úr annak adja, azkinek akarja,
nem gondol ű senkivel.
Nem bánkódik Várad, noha kénja árad,
ezen az diadalmon,
Karótúl fejünket, kéntúl életünket
mert megmented az napon.
Petz Jánosnak hadát, Luciper táborát
hogy megrontád ez napon.
Az sok szent szerzettel, húsvesztő péntekkel
siet vala mireánk,
Misefaragókat, nyírt jezsuitákat
hoz vala, hogy tartanánk,
Noha viasz nélkül, délben gyertya nélkül
jól látott eklézsiánk.
Az Úr teáltalad izene, mit fárad
ily méltatlan dologban,
Az szent zsolozsmákat, pileses papokat
küldje haza Rómában,
Ő maga örömben, kutus víz mentében,
lakjék veszteg Sakában.
Hát mit óhajtanánk, avagy miért sírnánk
megszabadulásunkon,
Ha hazánk elromlott, éltünkben megtartott
az mennyei oltalom,
Az eklézsiához, nem az külső jókhoz
köttetünk ez világon.
Dob-, trombitazengést, álgyú-, puskalövést,
mindent el kell szenvednünk,
Dióbélt kívánván, tudjuk azt mind nyilván,
az héját meg kell törnünk,
Ha mind aluszunk is, békével lakunk is,
nem mindörökké élünk.
Vitéz atyáinknak, serény magyaroknak
nyomdokokat kövessük,
Kit űk nyertek vérrel, mi is azon vérrel
megtartsuk és őrizzük,
Ha német határát oltalmaztuk, gondját
magunknak is viseljük.
Nem szólnánk reájok, tudjátok, magyarok,
ha igazak volnának,
Urakról urakra, menvén mindnyájunkra,
jobb-e, hogy róton rónak,
Kolozsvár nagy kénja, Erdély pusztasága
példa az mindnyájunknak.
Ha megfogyatkozunk, hogyha nem adhatunk,
mindjárást megnyakaznak,
Ha vitézek vagyunk, úgyis félnek tűlünk,
árulóknak kiáltnak,
Patkószeget vernek, fejünkben szegeznek,
s ez világból kiirtnak.
Méltó hát vigyáznunk, méltó könyörögnünk
az új fejedelmünkért,
Maradék hazánknak, szép eklézsiánknak
adatott Gedeonért,
Tegye szerencséssé, hosszú életűvé
Isten az sok árvákért.
Keserves nemzetünk, szomorodott szivünk
egyszer hadd vidámuljon,
Rabságából testünk, siralomból lelkünk
immár hadd szabaduljon,
Ezeknek fejében, bódog reménségben
minden ember induljon.
Serény hadnagyinknak, jó kapitányunknak
példájokat kövessük,
Mi nem jobbak vagyunk, vagy mi nem több lelkünk
az övéknél, mit félünk,
Az ellenség is fél, abból is vesz sok vér,
semmit ne iszonyodjunk.
Hadat igazgató, győzedelmet adó
bölcs és hatalmas Isten,
Mutasd meg magadat, irgalmas voltodat
magyari híveidben,
Kiért fejedelmünk és minden nép velünk
áldjon tégedet. Amen.
Narráció: Ismét Vereckénél. Árpád törzsei 896-ban győzelmük biztos reményében tekinthettek Nyugat felé, le a völgyekbe. 1703 júniusában II. Rákóczi Ferenc nem tudhatta, hogy halál vár rá vagy népe, amikor a kivégzés elől menekülve eljutott hazája keleti csillagkapujába, a Vereckei-hágóra. A Habsburg-császárságtól rettegő, kifosztott nép azt várta, hogy hadsereggel, lengyel lovas ezredekkel jön majd a „kis Ferkó” igazságot tenni, szabad hazát teremteni, Erdélyt visszavenni. Ezért jöttek Rákóczi elé a Vereckei-hágóra jobbágyok, a tarpai Esze Tamás vezetésével, hajdúk és a Thököly-féle kuruc hadsereg kivert katonái, az ungvári grófot, Bercsényi Miklóst követő magyar nemesek. Egy rongyos hadsereg várta a felmentő magyar herceget. És ekkor védtelenül, szinte támogatás nélkül érkezve, életét mentve és életéért futva az erdőkből kibújik a várva várt nagyúr. Kezükben mindkét oldalon a végtelen semmi. Szívükben a védtelen hazájuk. S lelkükben Verecke ereje: övék itt ez a gyönyörű, kitárulkozó ország, amely mint anyjuk öle várja őket. El szabad-e indulni a halál és az élet közötti ismeretlen úton?
Ma hazafelé tartottam az iskolából, és a buszon olvasgattam. A busz hátuljában ültem, ahol csak egy cigánycsalád ült mellettem. Apuka, kb két méter magas, anyuka nagydarab testes cigányasszony, és egy nagyjából tíz éves gyerek. Megáll a busz, kinyílnak az ajtók, és leszállnak a szülők, a cigánygyerek pedig odalép hozzám, és megkérdezi mit olvasok. Nocsak, ez nem cigit kér, nem aprót, nem kötekedik, csak kíváncsi mit olvasok.
Elmosolyodtam, és kedvesen válaszoltam neki, megmutatva a könyvet (ami egyébként egy történelmi témájú, elég régi könyv, valószínűleg már sehol sem kapható) Erre elindul az ajtó felé, és megragadja a könyvet. De nem járt sikerrel, mert erősebben fogtam, úgyhogy kicsúszott a kezéből. Erre visszafordul, és egy hatalmasat köp felém, majd azt kiáltja: DÖGÖLJ MEG! KURVA ANYÁD!
És leugrik a buszról. Az utasok meglepetten néznek felém, én pedig csak halkan megjegyzem: cigánykultúra.
Ez egy órája történt nagyjából. Azóta elgondolkoztam, hogy mi lett volna, ha nem vagyok ilyen békés.
A szerencséje egyrészt az volt a gyereknek, hogy nem
sikerült ellopnia a könyvet, és hogy nem sikerült leköpnie.
Mert akkor lehet, hogy véletlen úgy pofán verem, hogy szilánkosra törik a kis arca.
A másik szerencséje hogy rettentő békés ember vagyok, kisgyerekeket meg főleg nem szoktam bántani. Engem így neveltek. Nem úgy hogy lopjak, és köpjem le a többi embert.
Mielőtt valaki megkérdezné nem, nem vagyok sem kopasz, sem bomberdzsekis, és nem is a Hogyan verjünk cigányokat c. könyvet olvastam. Tehát semmi oka nem volt rá a gyereknek hogy így viselkedjen. Ebből az következik, hogy őt így nevelték, nála ez természetes.
Újból megállapítottam, hogy aki Magyarországon utálja a cigányokat az nem rasszista, csak tapasztalt. Kezd egyre jobban dühíteni, hogy nap mint nap ilyen történeteket hallok, és közben a médiából az harsog hogy szegény cigányokat elkülönítik, nem járhatnak egy iskolába a magyar gyerekekkel, kiközösítik őket. Na vajon miért?
Persze a bőrszínük miatt. Logikus. Én is azért utálom a darazsakat, mert fekete-sárgák, nem pedig azért mert állandóan rám szállnak, belemásznak a kajámba, ha pedig megpróbálom elhessegetni őket, megcsípnek.
Életcsatorna: Ha létezésünk eredetét, az élet áramlását, a folyamatos biológiai kapcsolatot vizsgáljuk, úgy a szülőcsatorna születéskori állapotára koncentrálunk. Ilyenkor azt látjuk , hogy a szülőcsatornában megjelenik egy lény, az ember. Ha csak erre koncentrálunk , úgy azt látjuk, hogy egy csövön bújik. Ha ezeket a „csöveket” gondolatban összeillesztjük, majd folyamatossá tesszük , úgy jutunk az életcsatornához, amely hasonlatos például egy betongyűrűkből álló kúthoz, melybe gyermekkorunkban nézegettünk. Melynél egy-egy gyűrű egy-egy emberi születés
Ebben az „életcsatornában” áramlanak a gének , itt áramlanak folyamatosan például az anyai avagy apai marker (azaz jelölő) gének. Ezek attól „jelölő gének” mert a génkutatás felismerte azt, hogy vannak olyan gének, melyek kvázi nem változnak, azaz utódról utódra átmennek. Többek között ez a jelenség az alapja a leszármazás nyomon követésének, a rokonságkutatásnak.
Ha csak a marker génekre koncentrálunk, úgy egy „fonalat” láthatunk az időben , melyet életfonalnak nevezhetünk. Ha ez a életfonal úgy szakad meg, hogy nem születik utód, úgy ezen a fonalon (vonalon) már nem áramlik tovább az élet
Életfa, genezis Miután az ember ivarosan szaporodik, ahhoz hogy egy emberi élet létrejöjjön egy petesejtnek és egy hímivarsejtnek kell találkozni . Ez a genezis. Lényünk tehát úgy is felfogható, mint genezisek sorozatának következménye.. E geneziseket képiesen az életfával ábrázolhatjuk.( Az életfa az a családfa, amelyben csak a közvetlen leszármazást ábrázoljuk.)
Megszületésünk feltétele tehát a genezisek sorozata. Mindannyian egy "genezis piramis" zárókövei vagyunk. Ha utódokat nemzünk, úgy egy újabb "genezis piramisnak" adjuk összetevőjét. Atavizmus, reinkarnáció
Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy az emberi szaporodás egy egyszerű génkeveredés eredménye. Ez viszont nem így van, hogy a "keveredés" úgy zajlana akár a festékek összekeverése.
Az öröklődés sajátos rendjére Linné hívta fel a figyelmet. Szimbolikusan ábrázolva egy piros és egy fehér golyó egyesülése esetén lesz két piros, két fehér és két rózsaszín. Ez egyben azt is jelenti, hogy az alap típusok is továbbmennek az időben. Márpedig, ha ez így van, úgy ez adja a magyarázatot az atavizmus, illetve reinkarnáció jelenségekre, fogalmainkra. Ezt a mellékelt életfa ábrán a piros vonalon követhetjük nyomon. Ez adja az alapját a "hasonmás" jelenségnek is és az egypetéjű ikrek igen jelentős hasonlóságára. Az atavizmus és a reinkarnáció lényegében ugyanazon a jelenségnek - az élet áramlásának - két pontja. Ha időben visszanézve látunk hasonlóságot, avagy azonosságot, az az atavizmus, ha pedig az idő mélyéről látunk hasonlóságot, avagy azonosságot úgy reinkarnációról beszélhetünk.
A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok! ... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.
No ez lenne az a szervezet, amelybe érdekemben állna belépni és fizetni a működéshez szükséges tagdíjat. Nincs vége - és ahogy kinéz nem is lesz - a devizaelszámolású hitelezés kapcsán előállt katasztrófának, ami magyar családok százezreit sújtja, elsőként a lakáshitelek, majd az autóhitelek, a társaságok illetve az önkormányzatok devizaalapú hiteleinek elszámolása miatt.
.jpg)
