Az ősi római limeszen, ahol most vagyunk, egy ideillő idézettel kezdeném
gondolataimat. Marcus Aurelius katonacsászár a közelben írta Elmélkedéseit,
amely mindmáig érdekes olvasmány mindazoknak, akik a múlt-jelen-jövő összefüggéseit
akarják megérteni: „Aki nem tudja, mi a világ, az nem tudja, hol van ő maga.
Aki nem tudja mire született, az nem tudja azt sem, kicsoda ő tulajdonképpen,
és azt sem, mi a világ. Aki ezek közül egyet is elhanyagol, az a maga
rendeltetését sem tudja megmondani.”
Mélyen tisztelt püspök úr,
tisztelt államtitkár úr, hölgyeim és uraim, kedves ünneplő közönség,
Csaknem
hihetetlen, hogy már 1 esztendő telt el az Emlékmű felavatása óta.
Szükségünk van közös megemlékezési pontokra, legfontosabb történelmi pillanatainkat
megörökítő emlékművekre. Ezt bizonyítja az is, hogy a közelmúltban ismét
szükségét érezte Pilismarót közössége annak, hogy kinyilvánítsa szolidarítását
a trianoni események miatt kivülrekedt erdélyi honfitársaival szemben. A
székely zászló ürügyén kirobbant politikai csatározás sokunkat elkeserített és
elkeserít. Így én magam is köszönetemet szeretném kifejezni azért, hogy
az együttérzés és összetartozás újabb jeleként az Emlékműnél is lobog a Székely
Zászló.
Az idén is Lőrincz Attila jó barátom hívott meg ide, Önök közé, hogy újra
együtt ünnepelhessek Pilismarót közösségével. Lőrincz Attilával, ahogy a tavaly
is jeleztem, Erdélyben hozott össze a sors évekkel ezelőtt. Annak idején pilisi
szarvashúsból főztünk pörköltöt a Hargitán, közben Hazánkról, múltunkról,
jelenünkről és jövőnkről beszélgettünk, próbáltuk megfogalmazni azt, amit
Trianon óta nehéz szavakba foglalni: összetartozunk. Pilismarót és Csíksomlyó
összefonódik a történelemben, függetlenül a két települést elválasztó
távolságtól. A világ magyarságának egyik legfontosabb szakrális központjából,
Csíksomlyóról hoztam üdvözletet a mai napon ide Pilismarótra, Önökhöz.
Paul
Claudel írta a 20. század elején:
„Az imént kezembe
került Szent István király könyve, az ő Intelmei fiához. A nagyszerű gondolatok
olvasása közben éreztem, minő nagy nemzet ez a magyar nép, amelynek már
kilencszáz évvel ezelőtt, a mai európai emberiség hajnalán ilyen hallatlan eszű
királya volt. Én Szent Istvánt a messzi középkor legnagyobb diplomatájának
tartom... S én, a francia diplomata, a hívő katolikus erőm fogytáig hirdetem,
hogy a Duna-medencében csak a Szent István-i úton lehet keresni a gyógyulást.”
Marcus Aurelius és Paul Claudel gondolati arra
ösztönöznek, hogy átgondoljuk, elemezzük és megértsük az elmúlt évtizedek
történéseit. Azokat az évtizedeket, melyeket ideológiák harca, vagy még inkább
ideológiák egymás kiegészítése jellemzett. Úgy a kommunizmusnak, mint az 1989
után üzemelő agresszív kapitalizmusnak erős átfedési pontjai vannak, amelyekre
fontos, hogy kellőképpen odafigyeljünk.
· kitartó munkával próbálták és próbálják
megsemmisíteni és az emberek elméjéből kiiktatni mindenféle istenképet, nemes
gondolatot, az összetartozás érzését
· cél a társadalom immunrendszerének,
ellenállóképességének meggyengítése minden szinten: leginkább a család teljes
kiszolgáltatottsága, eladósítása
· a félelem érzését állandósítani az egyénekben: hisz
a félelem társadalma képtelen összefogni, gondolkodni, jelenét elemezni és
jövőjét megtervezni, a bizalmatlanságra épülő társadalmi struktúra megszüntet
minden ellenállást – egy működő társadalom alapja, amely saját jövőjét akarja
megálmodni és megvalósítani, csakis a bizalom lehet
·
az anyagi
javakért cserébe a szakrálisat fel kellett és kell áldozni, amit napjaink embere sajnos önszántából tesz meg.
A társadalmat mozgató, létroncsoló erők annak alapján engednek a hatalomból és
az anyagiakból részesedni, amennyire az ember képes az “üdvét”, vagyis a
szakrális életterét és szakrális idejét feláldozni
·
a
kommunizmus és az agresszív kapitalizmus a „se házát, se mezejét, se másféle
jószágát el ne kívánd” isteni parancsnak a tökéletes ellentétét propagálta
és propagálja: vedd el a másiktól, ami az övé, ha nem adja, akkor alázd meg,
gyalázd meg, gyilkold meg.
Napjainkban legnagyobb feladatunk az, hogy
megértsük a körülöttünk zajló folyamatokat: kutassuk, értelmezzük, átlássuk a
múlt és a jelen nagy történelmi összefüggéseit, például az újratermelhető
vagyon elrablását, tömegek alulfinanszírozását, emberek kegyetlen kifosztását.
Pilismarót a tavaly felállított nemzeti emlélművel és a februárban felhúzott
Székely Zászlóval is jelzi azt, hogy érzékeny a nemzeti-történelmi
összefüggések elemzésére és megértésére, hogy nem olvadt bele a felelőtlen
fogyasztó ideológia hazugságaiba. Fontos, hogy visszatérjünk az egészséges
kommunikációhoz, ahol a hosszú távú megoldások alapjainál a hiteles gondolatok
állnak. Ahol a kigondolt és kimondott szavak visszakapják értéküket, így az
igazságot mindenki igazságnak, a hazugságot pedig mindenki hazugságnak nevezi. A
gondolkodni képes emberek és közösségek kötelessége, hogy a történelmi
folyamatok közben feltegyék a legfontosabb kérdést: „cui bono, cui podest?”
Vagyis, hogy az aktuális folyamat kinek az érdekét szolgálja, és ha felismerik
a közösség- és emberellenes szándékot, akkor kötelességük, hogy figyelmeztessék
erre a többieket. Tisztelet illeti azt a közösséget, amely felismeri az
idők jeleit.
Végezetül a magyarságra vonatkozó, Istenhez idézett
kéréseimet a közelmúltban eltemetett tanító óriás, Rácz Sándor 1987-es
gondolataival fogalmazom meg itt, a régi római limeszen:
1) Űzd ki szívünkből az összeférhetetlenséget,
helyére plántáld szívünkbe az összetartó szeretetet, mert tudjuk, hogy a
tiszta emberi értékek tehetik naggyá az embert, a társadalmat és a nemzetet.
2) Világosítsd fel a magyar nőket, hogy vállalják
az édesanya szerepét, amely fölötte áll minden más földi dicsőségnek. Csak
ők képesek megállítani nemzetünk riasztó fogyását.
3) Szabadíts meg minket minden idegentől,
aki gátolja a magyar nemzet fejlődését, és erősítsd meg barátságát azon
népeknek, amelyek jó szándékkal támogatják a magyar nemzetet.
·
4) Erősítsd
meg lelkünkben hitünket, amely hazánk sorsa feletti aggodalmunkban sokszor
meggyengül. Isten egyesítő ereje tegye újra naggyá a magyart.
Hiszen Marcus Aurelius szerint: „az erkölcsi
tökéletesség velejárója, hogy minden napot úgy élsz le - izgalom, ernyedtség,
alakoskodás nélkül -, mintha az volna az utolsó”.
Dr. Szakács Ferenc Sándor
Csíksomlyó – Pilismarót, 2013. 06. 02.