2011. augusztus 5., péntek

Devizahitelesek Érdekvédelmi Szövetsége

No ez lenne az a szervezet, amelybe érdekemben állna belépni és fizetni a működéshez szükséges tagdíjat.  Nincs vége - és ahogy kinéz nem is lesz - a devizaelszámolású hitelezés kapcsán előállt katasztrófának, ami magyar családok százezreit sújtja, elsőként a lakáshitelek, majd az autóhitelek, a társaságok illetve az önkormányzatok devizaalapú hiteleinek elszámolása miatt.
A mindenkori magyar kormányzatnak a magyarságot, a magyar lakosságot kell védeni, nem a külföldi befektetőket. Ami máris folyik - látni kell - az háború, mert már megy a lakosság fosztogatása, a kilakoltatás.
Utcai demonstrációk sokra nem visznek, ugyanis a rendőrséggel simán szétverethetik, miután provokátorokat építenek be. Az ellenállás lehetséges útjának a konkrét pertársaságok, illetve az ezeket összefogó szervezet lehet, amely törvényes alapokon konkrét ügyekben, a devizahitel elszámolású hitelek ügyében védi a tagjait, jogi eszközökkel és egyéb törvényes módon, hogy az elnyomó gépezetet - jogszerűen - ne lehessen bevetni ellene.
Meg kell szerveződni a társadalomnak, különben egyenként leszálámiznak, elnyomorítanak minket. Ez már nem politikai, hanem a túlélésért és a megmaradásért folytatandó küzdelem, ugyanis a politikai pártok közti versengés éppen azt szolgálja, hogy pénzzel pórázon lehessen tartani a politikusokat is és a törvényhozás meghozza azokat a törvényeket is, amelyek nemzet és nép, valamint családellenesek.

Mi a cél? 
- Felül kell vizsgálni a devizahitelben elszámolás jogi alapjait és semmissé tenni az ilyen, bizonyítottan oroszlánszerződéseket.
- Helyre kell állítani az eredeti állapotot.
- Az úgynevezett árfolyamkockázatot a lakás és autó hitelszerződéseknél - ahogy a piramisjátékot is - be kell tiltani!
Mi a teendő? 
Fel kell elsőként állítani a Devizahitelesek Internetes Névjegyzékét, adatgyűjtéssel (adatlap kitöltése), amely alapján megszervezhetők a pertársaságok és így nyilvánossá válik a kép, melyik bank mennyi devizahitelest nyomorít és milyen összegben. Az Internetes közösségek az internet eléréssel nem rendelkező sorstársakat is felderíthetik. 

E pertársaságokból kialakítható az országos érdekvédelmi egyesület, mely már a Facebookon akár mozgósítható, azaz - szükség esetén - demonstrálni is tud. (A demonstrációkra idegeneket odaengedni nem szabad, a provokációk kivédése érdekében.)

Haladéktalanul meg kell kezdeni a pertársaságokkal a perek sorát, melyről az interneten folyamatos tájékoztatást kell adni az érintetteknek és a közvéleménynek. 

Tamáska Péter: Budapest román kézen

Létrehozás ideje: 2011-08-04
Ceausescu diktátorságának vége felé hangzott el, hogy Románia akár rendet is tehetne a renitenskedő, kádáriánus Pesten. Ma ismét a magyarokkal van bajuk odaát, s mivel ínséges idők jönnek, Erdély kérdése máris kiveri a biztosítékot Bukarestben. (Különösen Tusványos és Basescu ottani sokatmondó távolmaradása kapcsán.) Ebben a felforrósodott légkörben nem árt emlékeznünk az Erdély elleni román támadás (1916. augusztus 27.) és az 1944-es román átállás időpontjára (1944. augusztus 23.), annál is inkább, mert a magyarországi toleráns történetszemlélet hajlamos a történelmi felelősséget egyformán megosztani a két viszálykodó fél között. Románia Magyarország ellen 1916 és 1919 között viselt háborújának célja Erdély megszerzése és a magyarság megtörése volt, s ez volt 1944–45-ben is: Magyarország mindkétszer védekező fél volt csupán. 1919 végső fejezete ugyancsak e forró, aratás utáni hónapra esik: augusztus 4-én vonult be a román királyi hadsereg Budapestre. Mint Vass Antal írja Emléknapok Erdélyben című könyvében, a románok közeledésének híre már augusztus 1-jén véget vetett a vörösterrornak. (Olyan rossz volt az ellátás, hogy a nagy gyárak munkásainak asszonyai nekimentek a sorban állókat oszlató „fehér virágos” Vörös Őrség tagjainak. Tente baba, tente, majd jön az entente – viccelődtek a proletárforradalomból kiábrándult kupléírók.)

„Az idegenek jöttére – írja Vass – a főváros vezetői városszerte kitűzették a székesfővárosi lobogókat. A piros-kék-sárga trikolort a bevonulók fordított nézetben saját zászlójuknak hitték, s ebből azt következtették, hogy jöttüket örömmel fogadják. Erre a fias­kóra emlékezve változtatták meg utóbb, 1930-ban a székesfőváros zászlóját piros-sárga-zöldre.” (Majd a szocialista időkben ismét jöttek a „román színek”, amelyektől 1990 után, két évtizedes huzavona után tudtunk csak megszabadulni.) Az idegen katonák boldogan fosztogattak: a román királyi hadsereg néhány hónap alatt úgy kirabolta az országot, mint negyed századdal később a Vörös Hadsereg. Tormay Cécile a Bujdosó könyvében meg is jegyzi: „A nagyhatalmak Budapest megszállását az oláhoknak tartogatták, hogy a város a zsákmányuk legyen és ők mégis megmentőnek lássanak.” Augusztus 5-én a fővárosba jött alcsúti birtokáról József főherceg, aki még 1918 őszén homo regiusi, azaz a királyt helyettesítő jogkört kapott, s erre hivatkozva kormányzónak nyilvánította magát, majd két nap múlva kinevezte Friedrich Istvánt – aki a „Fehér Ház” nevű ellenforradalmi szervezet egyik vezetője volt –, hogy alakítson ideiglenes kormányt. A mérnökből és gyártulajdonosból lett politikus és társai még 6-án este minden ellenállás nélkül lemondatták a Kun Béláék helyébe lépett „szakszervezeti kormányt”. A románok Veszprémig és Győrig nyomultak. Az elfoglalt városokban a letartóztatott kommunistákat az „ellenforradalmi” hatóságok szabadon engedték, mivel a megszállók előszeretettel lőtték őket agyon a bolsevizmus elleni küzdelem jegyében. Később a szocialista kor történetírása a „fehérterror” számlájára írta ezeket, vagy hallgatott: kivégzések voltak Vácott, Kisvárdán, Hódmezővásárhelyen, Jászszentandráson és Monoron, Vencsellőt pedig rablás közben felgyújtották. De a megszállók nemcsak a kommunisták, hanem az újraszerveződő polgári közigazgatás ellen is felléptek, s mint Prohászka Ottokár püspök feljegyezte, „…fogdossák a közélet jeleseit, s kenyéren és vízen tartják s priccsen altatják”. Aztán: „Reparálják a (székesfehérvári püspöki) palotát. Istenem, a kis bibliotéka Krisztus szobrát lövőcélnak használták!” A bécsi lapok közben azt írták, hogy a román megszállás leple alatt egy bizonyos Erzherzog Stefan Friedrich alakított kormányt. Nem lehet tudni, viccelődtek-e, vagy ennyire féltek a kormányon lévő szociáldemokraták a Habsburgoktól. Mindenesetre a francia Clemenceau, a békekonferencia „Tigrisnek” is nevezett elnöke jegyzékben követelte Habsburg József főhercegnek mint kormányzónak a távozását. Bár a főherceg visszavonulása után Friedrich maradhatott a hivatalában, a „Tigris” fenntartotta, hogy az egykori mérnök rendőri segítséggel véghezvitt ellenforradalmi puccs útján jutott hatalomra. (Clemenceau állítólag csak egy magyar embert csodált: Gály Lajost, a monte-carlói rulettkirályt.)
Mindenesetre amikor Horthy november 16-án végre bevonul a nemzeti hadsereggel a fővárosba, Friedrich sikerrel adja át neki a stafétabotot. A Tiszántúlt csak 1920. feb­ruár 24. és március 30. között ürítették ki a román csapatok: rablásaik értéke a Magyar Katolikus Lexikon szerint többéves magyar nemzeti jövedelmet tett ki. Több román hadiárvát is visznek magukkal, köztük a kis Marosánt. 1924 nya­ráig 197 035 ember menekült az elcsatolt Erdélyből Magyarországra, többségük értelmiségi és hivatalnok volt. Ők lettek a vagonlakók.