Létrehozás ideje: 2011-08-04
Ceausescu diktátorságának vége felé hangzott el, hogy Románia akár rendet is tehetne a renitenskedő, kádáriánus Pesten. Ma ismét a magyarokkal van bajuk odaát, s mivel ínséges idők jönnek, Erdély kérdése máris kiveri a biztosítékot Bukarestben. (Különösen Tusványos és Basescu ottani sokatmondó távolmaradása kapcsán.) Ebben a felforrósodott légkörben nem árt emlékeznünk az Erdély elleni román támadás (1916. augusztus 27.) és az 1944-es román átállás időpontjára (1944. augusztus 23.), annál is inkább, mert a magyarországi toleráns történetszemlélet hajlamos a történelmi felelősséget egyformán megosztani a két viszálykodó fél között. Románia Magyarország ellen 1916 és 1919 között viselt háborújának célja Erdély megszerzése és a magyarság megtörése volt, s ez volt 1944–45-ben is: Magyarország mindkétszer védekező fél volt csupán. 1919 végső fejezete ugyancsak e forró, aratás utáni hónapra esik: augusztus 4-én vonult be a román királyi hadsereg Budapestre. Mint Vass Antal írja Emléknapok Erdélyben című könyvében, a románok közeledésének híre már augusztus 1-jén véget vetett a vörösterrornak. (Olyan rossz volt az ellátás, hogy a nagy gyárak munkásainak asszonyai nekimentek a sorban állókat oszlató „fehér virágos” Vörös Őrség tagjainak. Tente baba, tente, majd jön az entente – viccelődtek a proletárforradalomból kiábrándult kupléírók.)
„Az idegenek jöttére – írja Vass – a főváros vezetői városszerte kitűzették a székesfővárosi lobogókat. A piros-kék-sárga trikolort a bevonulók fordított nézetben saját zászlójuknak hitték, s ebből azt következtették, hogy jöttüket örömmel fogadják. Erre a fiaskóra emlékezve változtatták meg utóbb, 1930-ban a székesfőváros zászlóját piros-sárga-zöldre.” (Majd a szocialista időkben ismét jöttek a „román színek”, amelyektől 1990 után, két évtizedes huzavona után tudtunk csak megszabadulni.) Az idegen katonák boldogan fosztogattak: a román királyi hadsereg néhány hónap alatt úgy kirabolta az országot, mint negyed századdal később a Vörös Hadsereg. Tormay Cécile a Bujdosó könyvében meg is jegyzi: „A nagyhatalmak Budapest megszállását az oláhoknak tartogatták, hogy a város a zsákmányuk legyen és ők mégis megmentőnek lássanak.” Augusztus 5-én a fővárosba jött alcsúti birtokáról József főherceg, aki még 1918 őszén homo regiusi, azaz a királyt helyettesítő jogkört kapott, s erre hivatkozva kormányzónak nyilvánította magát, majd két nap múlva kinevezte Friedrich Istvánt – aki a „Fehér Ház” nevű ellenforradalmi szervezet egyik vezetője volt –, hogy alakítson ideiglenes kormányt. A mérnökből és gyártulajdonosból lett politikus és társai még 6-án este minden ellenállás nélkül lemondatták a Kun Béláék helyébe lépett „szakszervezeti kormányt”. A románok Veszprémig és Győrig nyomultak. Az elfoglalt városokban a letartóztatott kommunistákat az „ellenforradalmi” hatóságok szabadon engedték, mivel a megszállók előszeretettel lőtték őket agyon a bolsevizmus elleni küzdelem jegyében. Később a szocialista kor történetírása a „fehérterror” számlájára írta ezeket, vagy hallgatott: kivégzések voltak Vácott, Kisvárdán, Hódmezővásárhelyen, Jászszentandráson és Monoron, Vencsellőt pedig rablás közben felgyújtották. De a megszállók nemcsak a kommunisták, hanem az újraszerveződő polgári közigazgatás ellen is felléptek, s mint Prohászka Ottokár püspök feljegyezte, „…fogdossák a közélet jeleseit, s kenyéren és vízen tartják s priccsen altatják”. Aztán: „Reparálják a (székesfehérvári püspöki) palotát. Istenem, a kis bibliotéka Krisztus szobrát lövőcélnak használták!” A bécsi lapok közben azt írták, hogy a román megszállás leple alatt egy bizonyos Erzherzog Stefan Friedrich alakított kormányt. Nem lehet tudni, viccelődtek-e, vagy ennyire féltek a kormányon lévő szociáldemokraták a Habsburgoktól. Mindenesetre a francia Clemenceau, a békekonferencia „Tigrisnek” is nevezett elnöke jegyzékben követelte Habsburg József főhercegnek mint kormányzónak a távozását. Bár a főherceg visszavonulása után Friedrich maradhatott a hivatalában, a „Tigris” fenntartotta, hogy az egykori mérnök rendőri segítséggel véghezvitt ellenforradalmi puccs útján jutott hatalomra. (Clemenceau állítólag csak egy magyar embert csodált: Gály Lajost, a monte-carlói rulettkirályt.)
Mindenesetre amikor Horthy november 16-án végre bevonul a nemzeti hadsereggel a fővárosba, Friedrich sikerrel adja át neki a stafétabotot. A Tiszántúlt csak 1920. február 24. és március 30. között ürítették ki a román csapatok: rablásaik értéke a Magyar Katolikus Lexikon szerint többéves magyar nemzeti jövedelmet tett ki. Több román hadiárvát is visznek magukkal, köztük a kis Marosánt. 1924 nyaráig 197 035 ember menekült az elcsatolt Erdélyből Magyarországra, többségük értelmiségi és hivatalnok volt. Ők lettek a vagonlakók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése