Pilismarót, 2012. augusztus 12.Nemzeti emlékműavatás, urnaelhelyezéssel.Mivel az ősi római limeszen vagyunk, egy ideillő idézettel kezdeném gondolataimat.
„Amire az ember gondol, az meghatározza a gondolkodásmódját, mert a képzetek mintegy átitatják a lelket... Minden egyes lény arra tör, aminek a kedvéért megalkották. Amire pedig tör, abban a CÉLJA. Ahol a célja, ott a HASZNA és a JAVA. Az értelmes lény java a közösség. Mert hogy mi közösségre születtünk, az régen bebizonyított tétel” – olvashatjuk Marcus Aurelius Elmélkedéseiben.
Tisztelt polgármester úr, hölgyeim és uraim, ünneplő közönség,
a mai napon Pilismarót ünnepel. Emlékezvén ünnepel. Az emlékmű, melyet leleplezünk, visszatérít minket a történelembe. Olyan utakra kalauzol bennünket, melyeken a magyarság életének legfontosabb történelmi pillanatai következtek be, teljesültek be. A honfoglalástól az 1000 éves államiságon keresztül elérkeztünk napjainkhoz.
Lőrincz Attila jó barátom hívott meg ide Önökhöz, hogy együtt ünnepelhessek Pilismarót közösségével. Az a Lőrincz Attila, akivel Erdélyben, innen 800 km-re találkoztam évekkel ezelőtt. Annak idején Pilismarótról hozott szarvashúsból főzött pörköltet Attila a Hargitán, s közben Magyarországról, múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk. Próbáltuk megfogalmazni azt, amit mindig nehezen lehet: összetartozunk. Pilismarót és Csíksomlyó összefonódik a közös történelemben, függetlenül a két települést elválasztó távolságtól. A világ magyarságának talán legfontosabb kultikus zarándokhelyéről, Csíksomlyóról hoztam üdvözletet ide Önökhöz. Csíksomlyó szimbólum. Múlt-jelen-jövő kapcsolatának élő szimbóluma. Ez az a hely, ahol fejet kell hajtanunk.
A emlékművet nézve az elmúlt évszázadok történéseire kell gondolnom. A honfoglalástól 1848-on, 1920-on és 1956-on keresztül napjaink tébolyult történései jelennek meg szemem előtt.
Az emlékmű 4 oldala országunk és nemzetünk történelmének 4 kardinális pontja. Olyan történelmi pillanatok, amelyek már gyerekkorunk óta beleívódtak lelkünkbe, függetlenül attól, hogy az ide-oda tologatott határok melyik felén születtünk. Az emlékműn feltüntetett évszámokat számos eszközzel akarták elfeledtetni velünk (1), akarták kimaratni lelkünk mélységéből (2). Sikertelenül. A létrontó és embertelen (1), sunyi és önmagának ellentmondó (2) diktatúra évtizedei elteltével újra fellángol az összetartozás érzése és újra keressük nemzetrészeink között az aktív kapcsolatot. Meggyőződésem, hogy egy olyan nemzet jövője, amely az emlékművön látható történelmi pillanatokat mondhatja magáénak, kizárólagosan (!!) szövetségre (1), szövetségesekre (2) és szervezett kapcsolattartásra (3) épülhet. Egy ilyen nevezetes napon részletezhetnénk az elmúlt évszázad történelmi ámokfutását, pontosan elmondhatnánk, hogy Clemenceau, Northcliff, Benes és mások mit tettek, vagy mit nem tettek, mit róhatunk fel nekik, vagy éppen azt, hogy döntéseikkel kinek (!!) az érdekeit szolgálták. Elmondhatnánk, hogy Kun Béla nemzetrontó ámokfutása végén hogyan hagyhatta el az országot, számára előkészített luxusvonaton, magyar nemzeti vagyonnal a fedélzeten, Bécs városába tartva. Elemezhetjük megállás nélkül azt a tényt, hogy a vesztes Osztrák-Magyar monarchia külügye, pénzügye és hadügye Bécsben volt, tehát egy olyan háborúba rángatták bele Hazánkat, amelyben így egyáltalán nem akart résztvenni. Nem elhanyagolható történelmi tény az sem, hogy az Egyesült Államok nem fogadta el a Trianoni diktátumot és különbékét kötött Magyarországgal 1921. május 25-én. Mindez viszont a jelen és a jövő szemszögéből nézve, hála Istennek, egyre érdektelenebb. Magyarország nagy politikai játszmák célkeresztjébe került és annak ellenére, hogy ellenfeleinek nem vétett, nem tudott beleszólni sorsa irányításába. Mindig akadtak és akadnak Kun Bélák, Szamuely-k, Linder Bélák, akiknek – annak ellenére, hogy semmi közük nem volt a magyarsághoz – Magyarország jelenéről és jövőjéről próbálnak, külső felszólításra, dönteni. Magyarországot több mint 1000 évvel ezelőtt állammá szervezték Európa szívében. Több, mint 1000 éve létezünk államként azon a kontinensen, amelyen azóta birodalmak születtek, tartották magukat örökérvényűnek és tűntek el a történelem színpadáról. Több, mint 1000 éve miénk a Kárpát-medence élettere, ahol védtük Európát az ide beözönlő hordák ellen.
Magyarország történelme szakrális történelem. Ezt támasztja alá a Szent Koronánk szimbólumrendszere is. A magyarság üdvtörténete beleágyazódik az emberiség üdvtörténetébe, egy nagy isteni tervbe. Ennek ellenére a magyarság saját történetét gyakran keresztútnak érezte; a honfoglalástól kezdve, történelmének nagy kihívásain keresztül számos próbatételben kellett helytállnia.
1848, 1920 és 1956 a legdrámaibb évei nemzetünknek.
A magyarság létstruktúrája egy kereszthez hasonlítható: függőleges szárán ott látjuk a nagy évszámokat, míg vízszintes szárának két részén a szétszakított nemzettestet. A vertikális és horizontális keresztrész egy dátumban metszi egymást (1), egy évszámnál találkozik (2): 1920. A kereszt horizontális ága elmetszi egy ponton a függőleges üdvtörténeti tengelyt, amely az én olvasatomban Trianon: itt a magyarság nemzet-teste jobb és bal irányba szabdalódik szét.
Csíksomlyón érzékelem a legjobban a lét szakrális voltát. Ezért az ember, mint Isten teremtménye idejével és terével, melyben él, szintén szakrális. Kisfiam 2 és fél éves korában jelezte felém ezt az igazságot a legtalálóbban: „Az ember a világ gyönyörűsége” - mondta. Mivel az emberi egzisztencia egyben transzcendentális egzisztencia is, ugyanígy van ez a nemzettel, melyet alkot: története folytatódik, az előbb említett kereszt felső ágán, transzcendentális síkokon.
Isten egész emberiségre vonatkozó üdvtörténetében foglal helyet a magyarság története: veszteseknek és kiválasztottaknak érezzük magunkat, de MELLETTÜNK az összes népnek van üdvtörténete és fontos szerepe. A magyar élettérben található kultikus központok segítségével, és ezek működését kihasználva egyesítenünk kell a magyar törekvéseket. Annak érdekében, hogy jobban megérthessük helyzetünket a mai világban (1), megfelelőképpen tudjuk elemezni a múltunkat (2), és a múlt történéseiből okulva a jelenben megfelelő döntéseket tudjunk hozni (3), fontos, hogy kilépjünk, eltávolodjunk a generált káosztól, a komprádor elit (?)cselszövésétől, a kommunikációs porhintéstől, a valós információk lefojtásától. Ehhez a „kilépéshez”, „eltávolodáshoz” lehetőséget nyújtanak a kultikus erőtereink, azon központjaink, melyekben a hely szelleme (a genius loci) kiemelten működik, és egyszeri, megismételhetetlen lehetőségeket biztosít. Miért fontos, hogy minderre ilyen részletesen kitérjek?
Ideológiák harca vett és vesz minket körül. Már 1789-ben ideológiai harccal döntötték meg a nagy múltú francia királyságot is. Ideológiákkal, izmusokkal, és a cél megvalósításához szükséges eszközökkel gyúrják, formálják a körülöttünk levő társadalmat. Eszméket hoznak létre, majd hagynak veszni, miközben emberek milliói halnak meg, tűnnek el nyomtalanul. A hatalmi és gazdasági törekvéseket ily módon próbálják felismerhetetlenné maszkírozni.
Aki azt gondolná, hogy az ideológiák kora a kommunizmus beteges világnézetének a bukásával megszűnt, az gondoljon Irakra, az energiaforrások kontrolljáért dúló véres háborúra (1) és a körülötte generált hazugságokra (2), humanista szlogenekre (3), az emberiség állítólagos védelmében végzett katonai akciókra (4).
„A lényeg láthatatlan” – olvashatjuk A kis hercegben. Ahhoz, hogy valóban megérthessük az pilismaróti emlékmű idősávjának valós hátterét, fontos, hogy tisztán lássuk az összefüggéseket - azokat az összefüggéseket, amelyeket nem látni a televízió képernyőjén (1); azokat az összefüggéseket, amelyek felfedezése és megértése személyes időnkbe és energiánkba kerül (2). Abban a hatalmi struktúrában, amelynek Magyarország a célkeresztjébe került, nincs tisztesség, lovagiasság, nem létezik az ellenfél megbecsülése, CSAK érdek van, melyet bármilyen eszközzel meg kell valósítani. Ideológiát, új hitet és új „Istent” is lehet teremteni, minden megengedett. Ahogyan Winston Churchill is jelezte: „Nincsenek örök barátok és örök ellenségek, CSAK örök érdekek vannak.”
Az ideológia nem más, mint egy újfajta, torz, manipulált teológia. A „hit” az ember természetes tulajdona. A hit vezethet el az örök, igaz Istenhez. A teológia Istenre irányul, az ideológiák viszont az ember ellen irányulnak. Elég, ha arra gondolunk, hogy a szocializmus több évtizedes ideológiája mindennel foglalkozott, csak a hirdetett proletáriátus felemelkedésével, egzisztenciális gondjainak a megoldásával nem.
A teológus és az ideológiagyártó befolyásolni akarja a gondolkodást. A teológia Istenhez akar közelíteni, az ideológia pedig Istentől és az üdvtörténettől akar eltávolítani. Modern társadalmunk az egyénre bízza a döntést: magának kell választania a magánügyként kezelt világnézetek között. Viszont elhallgatja az ember elől azt, hogy a megkülönböztetés tudása sokakban nincs, és nem is lesz meg (!!!). Ezért az ideológiagyártók – ahogy a múlt is igazolta – mindig a teológiát, Istent és az emberek istenképét támadták és támadják először. Valami ellen akarják erősíteni saját elképzeléseiket (1), és erejüket a „másik” eszme eltiprásából merítik (2).
A szó veszélyes fegyver (!!!), hatásában társadalmakat mozgathat. Akik nem tudják a szavak erejét elemezni és értelmezni, azokat könnyen meg lehet vezetni, társadalmi káoszt lehet velük kirobbantani.
Ahogy József Attila is írja 1937-ben: „Jogállamban a pénz a fegyver”. Egy új Isten jelenik meg, a jogállam nagy kaliberű fegyvere: a pénz. Az új ideológia alapja, Alfa és Omegája az a virtuális valóság, amelynek a kontrollja az új ideológia birtokosainak a kezében van.
A minden szinten történő agymosás következtében Erdélyben is létrejött a modern ember karikatúrája: a fogyasztói idióta. A plázákra, bevásárlóközpontokba szoktatott „minimál én” tömegesen atomizálódott (1) és eladósodott (2). Eltávolodott mindazon értékektől, amelyek történelmének a fénykorát jellemezték, amelyek töltetet adtak politikai és társadalmi szervezkedésének. A modern kreatúra legfőbb jellemvonása: értéktelen, hazug, megbízhatatlan. Miközben a homo sapiens, mely homo politicus is kellene, hogy legyen (vagyis aktív meghatározója jelenének és jövőjének) átalakul homo videns-é; ez olyan emberroncs, amely már nem néz, csak bámul (leggyakrabban a televízió képernyőjét). Eközben a társadalmi folyamatok reális és objektív intézményesített elemzése, értelmezése és megértése a háttérbe szorult. Az új embernek, ennek a HOMO VIDENSNEK, amely elözönlötte Erdély elitjét is, nincs ideje már SEMMIRE, csak ÖNMAGA ámítására és butítására. „Amit ma hazudhatsz, ne halaszd holnapra” a társadalmat működtető alapnormává válik – úgymond társadalmi keresztmetszetté, és lassan mindenki meg akar felelni ennek a normának. Ennek következtében vészreflex alakul ki a társadalom nagy részében: ez rövidtávú gondolkodást, demotivációt, állandó nyugtalanságot eredményez, csökkenti úgy az érzelmi intelligenciát, mint a szociális érzékenységet.
Nehéz kilépni a mesterségesen generált hazugsághalmazokból - de végül minden érintettnek el kell jutnia arra a felismerésre, hogy becsapták. A modern embert – a társadalmat lebutító folyamatok következtében – könnyű becsapni. Az értelmetlen acsarkodás, feszültség, harc, uszítás, mindig hasznot hajt, profitot generál valakiknek. Ne feledjük József Attila szavait: „Jogállamban a pénz a fegyver”.
Bármilyen időtálló békeszerződés alapja csakis az igazságosság és az igazság lehet. A hazugságnak (nevezzük azt kommunizmusnak, szocializmusnak, vagy más izmusnak akár (!!)) napjai meg vannak számlálva. Az izmusok lélek nélküli, boldogtalan embertömegeket hoznak létre és eltávolítják az egyént attól a földtől, mely értelmet ad az életének és biztosítja a megélhetését. A liberális maszlagban feloldódott társadalmunk lerázta magáról a szakralitás béklyónak vélt megtartó erejét, és közben a legsötétebb modern babonák áldozatává lett. A hit legmagasabb szintjének az újjátermelése, a REszakralizáció folyamatának az elmélyítése az egyetlen út, hogy visszataláljunk őseink hitéhez, jelent megalkotó és jövőt megálmodó létformájához. Évekkel ezelőtt azt üzente egy középszerű politikus a Magyar Parlamentből, hogy „merjünk kicsik lenni”. Nem hiszem, hogy ez lenne a mai társadalom legfontosabb víziója, a magyar-magyar kapcsolatok mozgató ereje.
A magyar-magyar kapcsolatok kulcskérdése, hogy mennyire tudjuk kiaknázni a bennük rejlő lehetőségeket, hiszen a jövő, amint az elején is említettem, csakis szövetségekre, szövetségesekre és szervezett kapcsolattartásra épül. Annak érdekében, hogy kimozduljunk a társadalmat butító folyamatokból, értelmezhessük a jelenünket és megoldásokat keressünk a jövőnkre nézve, a magyar-magyar összefogás sürgetőbb létszükséglet most, mint bármikor eddigi történelmünkben. Az erőforrásaink okos és logikus kiaknázása nagymértékben kommunikáció kérdése. Csíksomlyó és a Pilis segíthet abban, hogy megértsük Marcus Aurelius gondolatát: „az, hogy közösségre születtünk, régen bebizonyított tétel”.
Az ilyen ünnepélyes pillanatok táplálják keresztény hitünket, és segítenek abban, hogy megtisztuljunk – önmagunkban is erősödjünk. Sok erős, magabiztos ember pedig csodákra képes. Tamási Áront idézem: „Vallom és hirdetem és mindig hirdetni fogom: az országhatárok felett van egy lelki és szellemi egység, egy erkölcsi közösség, amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és lelki impériumban egyesíti”. Ezért a „lelki impériumért” felelősséggel tartozunk, hiszen Szent István alapította, dicső királyok, történelmi személyiségek, művészek és tudósok építették, hősök áldozták érte életüket, sok ember hordta hozzá a követ, rakta a maltert, hogy ne omoljon össze, mint Kőmíves Kelemen vára. De ez a közösség, amely „lelki impériumként” határok felett átível, csakis akkor tud gyümölcsöt hozni jelenünkbe és jövőnkbe, ha sikerül félretennünk egyéni érdekeinket és egy kidolgozott stratégia mentén – szakrális erőtereink segítségével – valóban képesek leszünk jövőt formáló tervek kidolgozására és megvalósítására: reszakralizáció, népnevelés, beavatás.
A közelmúltban is embert próbáló évtizedeket kellett túlélnie a magyarságnak az anyaországban, Erdélyben, a Kárpát-medencében és a globalizálódó nagyvilág bármely szegletében. Óvó szeretettel kell vigyáznunk a lelki impériumunkra! Ugyanis nem csak a miénk. Gyermekeinké, unokáinké, sejtett és remélt utódainké. Nemcsak magunkért, hanem értük és jövőjükért, jó földjükért és tiszta vizükért is kell dolgoznunk és imádkoznunk. Kérjük az Urat, hogy tisztán lássunk, vetkőzzük le a nemtörődömség, az önzés, a fásultság bűnét! Erős legyen hitünk és bizodalmunk. Csíksomlyó szakrális környezete, a benne elrejtett isteni szikra, feladatot ad: REszakralizálni, BEavatni kell nemzetünk tagjait az erős társadalmat létrehozó tradicionális értékeinkbe – ez mindannyiunk feladata. Olyan folyamatok beindítására van szükségünk, amely lelkileg és szellemileg újraformálhatja úgy a „központot”, mint a „perifériát”: ezért tevékenykedjünk Pilismaróton és Csíksomlyón egyaránt.
Befejezésként a 2011-es magyar alaptörvény preambulumát idézném Önöknek: „...Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra. Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot. Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között...”
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Dr. Szakács Ferenc Sándor, Csíksomlyó