2011. május 25., szerda

Militaris congratulatio

Az szép szabadságra, magyarság javára
törekedő jó urunk,
Úri dicsőségből, mint Krisztus mennyekből,
alászállott gyámolunk,
Szolgai ruhában, katona formában,
hallgasd meg, azmit írunk!

Azkinek örvendünk, most annak éneklünk,
vitézlő öltözetben,
Sisakban, fegyverben, lovakon, nyergekben,
sátor alatt mezőkben,
Jóllehet sok kárban, de azért vígságban,
magyarok örömében.

Ha nyelvem száz volna, hogyha szóm víz volna,
ha mint Körös, úgy folyna,
Szívemnek titkait, magyarok örömit
megírnám bölcs formára,
Jaj, szegény magyarok, immár vígadnotok
egyszer ideje volna.

Sok ideje immár, hogy szívünk várton vár
isteni segitséget.
Elfordult volt tűlünk, mert nagy sok volt bűnünk,
szivünk azért rettegett.
Lám, nem haragszik volt, csak mint atya sújt volt,
s immár megkegyelmezett.

Dobunkat perdítvén, trombitát zendítvén,
Jézust, Jézust kiáltsunk!
Gyakran könyörögjünk, vitéz módon éljünk,
országvesztőket rontsunk,
Szegény, szép hazánkért, magyar koronánkért
ideje vagdalkoznunk.

Mit tehet az eső, hó, víz, szél és fölhő,
hol vadnak most az Múzsák?
Tavaszi szép tánccal, örvendező szóval
nem zengenek az Nimfák,
Lám, táborban vadnak, lám, egy szívvel laknak
az jó hajdú katonák.

Oh, szegény katonák, szeret már az ország,
semmit ne bánkódjatok,
Igyünk igaz vagyon, Istenünk jó vagyon,
meg nem csalatkozhattok,
Szeme fényét szúrják, haragját már lássák,
hogy lesz diadalmotok.

Az eklézsiáért, igaz tudományért
ű maga föláll talpra,
Mikor zászlótokkal, dobbal, trombitákkal
mentek az kemény harcra,
Adván bátorságot, nálatok az kardot
forgatja csak ű maga.

Ha jövendőt tudunk, ha igazat szólunk,
ott leszen az újulás,
Szomszédságszegőktűl, országunk vesztőktűl
magyari szabadulás,
Az mennyei Úr is, így akarja ű is,
hogy legyen az megváltás.

Nyomorúságinkat, szánta nyavalyánkat,
gyalázatos voltunkat,
Engedelem alatt, hűség szűne alatt
hogy látta rabságinkat,
Kegyetlen urunknak, vérszopó hóhérnak
keze alatt kínunkat.

Sokszor óhajtottunk, kesergettünk, sírtunk
ez méltatlan dolgokon:
Mi oka, Úristen? Lelkünk mely bűntelen,
s mely kemény szívek vagyon,
Híveknek kiáltnak, másfelől pusztítnak,
vágnak, ölnek szabadon.

Az magyar koronát, világ kívánságát
lábok alá tapodják,
Selyimet magunknak, Dass dich Gotts-ot mondnak,
személyünket utálják,
Sem hűségünk nem kell, barátságunk sem kell,
halálunkat kívánják.

Mostoha Rudolphus, sátán miatt vagy bús,
de megvér az Jehova,
Az híveket űzöd, az Krisztust üldözöd,
de horgot vet orrodba,
Szegény keresztyének, meg ne rettenjetek
az Isten causájában.

Magamegalázott, szíve szomorodott,
te keresztyén Gedeon,
Hogy szemünk ily vak volt, hogy nyakunk kemény volt,
ne haragudjál azon,
Fejünk megalázva, de hűséggel rakva
már te kezedben vagyon.

Tudjuk, nem vétkeztél, minket keserültél,
halálodat nem szánván,
Úri dicsőségből, gazdag fényességből
egy ideig leszállván.
Háláadók leszünk, nagyobbra emelünk
koronánkat meghozván.

De mi mit emelünk? Magunkkal sem bírunk,
fölemelt az Jehova,
Tegyen örökössé, hosszú életűvé
ország vidámságára,
Örvendező orcánk, sokáig szép hazánk
nézhessen királyára.

Nem kell irígykedni, farkasszemmel nézni
senkinek ez dologra,
Bihar vármegyéből, hogy te ez kis helyből
származtál oltalmunkra,
Krisztus is jászolból és kis Názáretből
jütt világ váltságára.

Így szokott ez lenni, ezt szokta mívelni
az mennyeknek szent Ura,
Az kisded szíveket, vezérelvén őket,
viszi derék dologra,
Mózes és Áron, Józsue, Gedeon
példája ezt mutatja.

Hogyha hallgathatunk, hogyha nem gondolunk
nemzetünk ínségével,
Búva kinek leszen, kinek ártasz igen
méltóságos tiszteddel,
Az Úr annak adja, azkinek akarja,
nem gondol ű senkivel.

Nem bánkódik Várad, noha kénja árad,
ezen az diadalmon,
Karótúl fejünket, kéntúl életünket
mert megmented az napon.
Petz Jánosnak hadát, Luciper táborát
hogy megrontád ez napon.

Az sok szent szerzettel, húsvesztő péntekkel
siet vala mireánk,
Misefaragókat, nyírt jezsuitákat
hoz vala, hogy tartanánk,
Noha viasz nélkül, délben gyertya nélkül
jól látott eklézsiánk.

Az Úr teáltalad izene, mit fárad
ily méltatlan dologban,
Az szent zsolozsmákat, pileses papokat
küldje haza Rómában,
Ő maga örömben, kutus víz mentében,
lakjék veszteg Sakában.

Hát mit óhajtanánk, avagy miért sírnánk
megszabadulásunkon,
Ha hazánk elromlott, éltünkben megtartott
az mennyei oltalom,
Az eklézsiához, nem az külső jókhoz
köttetünk ez világon.

Dob-, trombitazengést, álgyú-, puskalövést,
mindent el kell szenvednünk,
Dióbélt kívánván, tudjuk azt mind nyilván,
az héját meg kell törnünk,
Ha mind aluszunk is, békével lakunk is,
nem mindörökké élünk.

Vitéz atyáinknak, serény magyaroknak
nyomdokokat kövessük,
Kit űk nyertek vérrel, mi is azon vérrel
megtartsuk és őrizzük,
Ha német határát oltalmaztuk, gondját
magunknak is viseljük.

Nem szólnánk reájok, tudjátok, magyarok,
ha igazak volnának,
Urakról urakra, menvén mindnyájunkra,
jobb-e, hogy róton rónak,
Kolozsvár nagy kénja, Erdély pusztasága
példa az mindnyájunknak.

Ha megfogyatkozunk, hogyha nem adhatunk,
mindjárást megnyakaznak,
Ha vitézek vagyunk, úgyis félnek tűlünk,
árulóknak kiáltnak,
Patkószeget vernek, fejünkben szegeznek,
s ez világból kiirtnak.

Méltó hát vigyáznunk, méltó könyörögnünk
az új fejedelmünkért,
Maradék hazánknak, szép eklézsiánknak
adatott Gedeonért,
Tegye szerencséssé, hosszú életűvé
Isten az sok árvákért.

Keserves nemzetünk, szomorodott szivünk
egyszer hadd vidámuljon,
Rabságából testünk, siralomból lelkünk
immár hadd szabaduljon,
Ezeknek fejében, bódog reménségben
minden ember induljon.

Dobunkat perdítvén, trombitát zendítvén
az egekben kiáltsunk,
Erőt onnat kérjünk, azki meghal bennünk,
Jézussal uralkodunk,
Azki egészségben megmarad éltében,
szép tisztességet nyerünk.

Serény hadnagyinknak, jó kapitányunknak
példájokat kövessük,
Mi nem jobbak vagyunk, vagy mi nem több lelkünk
az övéknél, mit félünk,
Az ellenség is fél, abból is vesz sok vér,
semmit ne iszonyodjunk.

Hadat igazgató, győzedelmet adó
bölcs és hatalmas Isten,
Mutasd meg magadat, irgalmas voltodat
magyari híveidben,
Kiért fejedelmünk és minden nép velünk
áldjon tégedet. Amen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése